Mikor végre felkelhettem a szigorú fekvésből, az első kérdésem az volt: ki az a nem normális, aki önként és dalolva plasztikáztatja magát, hát ez így fáj?! Mintha kalapáccsal vertek volna meg a műtőben, plusz az oldalamból két helyes cső lógott ki, aminek a végén kis hordókban gyűlt az ilyenkor távozó folyadék. Nagyon biztató látvány lehettem. Gyorsan meg kellett tanulnom önállóan mozogni – a párom lebetegedett, úgyhogy nem akartam pluszban terhelni.
Egy szerdai napon feküdtem be a kórházba, és hétfőn jöttem is haza. Igaz, egy cső még maradt bennem, de az is kikerült az első kontroll alkalmával. Onnantól azért jobb volt, szabadabban tudtam mozogni, és a tornát is elkezdhettem. A torna nagyon fontos, csináltam is mindennap.
Az elején kemény volt, húzódott, nem ment annyira, de napról napra láttam a változást a mozgásomon, és boldog voltam, mikor már egyedül fel tudtam nyúlni a pulcsimért a polcra, vagy nyújtózkodni egyet. Az első napokban még a tüsszentés sem ment, mert nem bírtam akkora levegőt venni. Amikor először fürödtem le, alig mertem odanézni. Végül fürdés után elsírtam magam, de nem is azon, ahogy kinézek, hanem azon, hogy megint segítségre szorulok, ugyanis egyedül nem tudtam a kádba beülni sem. Olvass még a témában
Összefoglalva nem egy fáklyásmenet, de nem bántam meg egy percre sem. Minden fájdalom megérte, mert most itt ülök és kérdésekre válaszolok, beszélgetek – az expandernek köszönhetően pedig mellem is van. Akkor sem aggódtam, amikor nem volt, egész kényelmes. Én mindig is nagymellű lány voltam, szóval teljesen új érzés volt, nem is nagyon hiányzott. Titokban mindig arra vágytam, hogy ne kelljen melltartót hordani. Tessék, most megkaptam.
