„Nem szerettem volna, ha már halottként kezelnek.”
– A legelején még a párod beavatásán is agyaltál, időközben pedig elhatároztad: blog formájában mindenkinek elmeséled a történeted. Mi sarkallt erre a döntésre?
– Én is szerettem volna informálódni, amikor kiderült, mi lakik bennem, de nem nagyon találtam korban hozzám illő és hasonló problémát taglaló blogot. Láttam azt is, hogy egyre több fiatallal találkozom az onkológián, ezért úgy gondoltam, hogy megpróbálom leírni, amin én keresztülmentem és -megyek, hogy őket már ne érje olyan váratlanul minden – ezáltal segítsek egy kicsit.
Fiatalként is nagyon nehéz megélni ezt az egészet, mert az elején még az orvosok is hitetlenkednek, nem vesznek komolyan. Szerencsére én ezt a saját bőrömön nem tapasztaltam, de hallottam már ilyen történetet. Én csak mindig megrökönyödést váltottam ki. Akárhová mentem, mindenkinek volt egy megjegyzése hozzám a korom miatt. Például: „mit keresel te itt, ennyi idősen nem itt kéne lenned!”, vagy „jajj, te szegény kislány/nagylány”. Olvass még a témában
5+1 dolog, amit a fájdalmas, erős vagy rendszertelen ciklus elárul az egészségedről
Melyik naplemente a kedvenced? Felfedi a rejtett személyiségedet
Rákényszerítettem magam, hogy unatkozzak, és meglepően jó dolgok származtak belőle
A kollégámnak szánt üzenetet véletlenül a főnökömnek küldtem — nem gondoltam, hogy így végződik
Na, ezekre aztán se idősnek, se fiatalnak nincs szüksége, Ez volt a másik indok, ami miatt szerettem volna blogot írni. Nem szerettem volna, ha már halottként kezelnek. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy azért, mert valaki rákos, nagyon is tartalmas életet lehet élni a kezelések és vizsgálatok ellenére.
Jártam dolgozni, rengetegszer jártunk moziban, voltunk cirkuszban, planetáriumban, lehettem sminkmodell, agyonvásároltam magam az IKEA-ban, az ország másik felén élő családomat is meglátogattam, voltunk a párom családjánál is, felmentem az esztergomi bazilika kupolájára úgy, hogy borzasztó tériszonyom van… szóval az élet nem állt meg. És ami a legfontosabb: túl lehet élni!
A kívülállók nagyon furán kezelik a rákosokat, pedig ők is ugyanolyan emberek. Kicsit túlmisztifikált ez az egész. Leginkább félnek és elzárkóznak tőlük, mert nem tudnak semmit arról, ami történik velük. Csak innen-onnan olvastak vagy hallottak róla, s valószínűleg semmi jót. A legtöbben már temetnek, ahogy megtudják, mi a helyzet. A beavatottak, akik mindenről tudnak, ők sem mindig vannak a helyzet magaslatán: nem tudják, hogyan segítsenek, így udvariasságból bedobják, hogy szólj, ha kell valami.
A legjobb barátnőim messze vannak, vagy látástól vakulásig dolgoznak. Így nem is volt elvárható, hogy ott legyenek velem. Egy kolléganőmre és egyben barátnőmre igazán számíthattam, de őt nem akartam zargatni, mert van két gyereke és melléjük rengeteg munkája – viszont azonnal szervezkedni kezdett, amikor el kellett engem hozni a kórházból. Aki meg ráért, annak eszébe nem jutott, hogy felajánlja, hogy elkísér mondjuk egy vizsgálatra Gyorsan kiderült, ki milyen ember. Ebből most úgy tűnhet, mintha semmi sem lenne elég jó. Valószínűleg nekem kellett volna mondanom, hogy mire van szükségem, de fárasztó állandóan kérni, és az elején nem is ment. Ahhoz is egyfajta nyitottság kell, amivel akkor még nem rendelkeztem, szóval ez így a 22-es csapdája volt.
Én mindenkitől annyit kértem, hogy ne sajnáljanak, ne legyen síri hangulat. Ha nem akarnak beszélgetni, akkor nem beszélgetünk. Ha kérdezni akarnak, akkor meg bármikor bármit, de ilyen áludvariaskodás nem kell, nincs rá igényem.
Azzal viszont nem tudok mit kezdeni, hogy bámulnak az emberek. Nagyon idegesítő és rosszul esik, mert nincs rajtam semmi különös, amiért bámulni kell.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
