Számomra a „generációs turizmus” egy különös jelenség a szerelemben: az az állapot, amikor nem feltétlenül a másik emberbe szeretünk bele, hanem inkább abba az életérzésbe, amit a kora által képvisel.
Ilyenkor nem konkrétan a személyt választjuk, hanem azt a korszakot, amit rajta keresztül újra átélhetünk – vagy éppen idő előtt magunkhoz emelhetünk.
Elsőre ez kifejezetten pezsdítő tud lenni. Olyan, mintha átlépnénk egy másik világba, ahol más a tempó, más dolgok fontosak és más problémák számítanak valódinak. Egy jóval fiatalabb partner mellett könnyű elhinni, hogy az idő még bőkezű, hogy minden kapu nyitva áll előttünk, és bennünk sincs kevesebb lendület, mint húsz évvel ezelőtt. Egy idősebb társ oldalán pedig megnyugtató lehet a stabilitás, a már felépített élet és az a fajta higgadtság, amit óhatatlanul csak a tapasztalat adhat meg. Olvass még a témában
Vendégségben a fiatalság díszletei között
Amikor valaki jóval fiatalabb párt választ, gyakran (talán tudattalanul) a saját múlandóságával próbál alkut kötni. Ilyenkor nem feltétlenül a másik ember személyisége a hívogató, hanem inkább a közeg, amiben él. Mellette újra természetes a fesztiválok pezsgése, az éjszakázás és az a fajta vakhit, hogy nincsenek előttünk akadályok.
A viszony ebben az esetben egyfajta időgép, ami visszarepít minket egy korábbi önmagunkhoz.
De aztán előbb-utóbb kiderül, hogy a szabadság egészen mást jelent huszonévesen, mint a negyvenes éveket taposva, és ami az egyik félnek természetes állapot, az a másiknak záros időn belül fárasztó jelmezzé válhat.
Velem is előfordult már, hogy kellemes nosztalgiával nézem azt a gátlástalan optimizmust, ami egy huszonévesből árad, de ahogy továbbgondoltam a dolgokat rájöttem: ezt tőlük senki sem tudja ellopni (egykor tőlünk sem lehetett).
Természetesen a másik irány is legalább ennyire beszédes
Amikor valaki egy jóval idősebb partner mellett talál otthonra, sokszor a kész struktúrát érzi a valódi vonzerőnek: a biztos egzisztencia, a rendezett hétköznapok és a tapasztalatból fakadó csend az, ami hódító erővel bír.
Ez egy végtelenül emberi és érthető vágy, különösen akkor, ha a saját korosztályunkban csak bizonytalanságot és útkeresést látunk.
A mi kapcsolatunkban is megvan az a korkülönbség (kerek 10 év), ami sokak szemében már talán nem az „ideális” kategória, mégis 17 éve működik a dolog. Visszatekintve látom csak igazán, mekkora előny, hogy mindent közösen építettünk fel. Nem egy kész várba költöztem be, és ő sem egy kész díszletet kapott tőlem: a köveket együtt hordtuk (néha szó szerint is), a kudarcokat és a sikereket is közösen dolgoztuk meg. Ma is folyamatosan éreztetjük egymással, hogy a jelenlegi életünk – minden kihívásával és örömével együtt – a közös munkánk eredménye. A mai fejemmel már nagyon egyenrangútlannak, sőt, idegennek érezném, ha olyan kapcsolatban kellene élnem, amiben külön-külön építjük fel a saját valóságunkat, és csak „látogatóba” járunk át egymáshoz. Erős bennem az érzés, hogy a közös alapozás volt az, ami megvédett minket attól, hogy turisták maradjunk egymás életében.
Szóval néha érdemes feltenni a kérdést: az embert szeretjük, vagy azt az életet, amit készen kapunk tőle? Mert óriási a különbség aközött, hogy valakivel közösen építünk fel egy világot és aközött, hogy egy az egyben beköltözünk az övébe. Az elsőben ott a közös fejlődés és a konfliktusokon keresztüli érés lehetősége, a másodikban viszont észrevétlenül is kialakulhat egy alá-fölérendeltség, ahol az egyik fél mindig a „tapasztalt tanító” lesz, a másik pedig az örök vendég marad.
Érzelmi időutazás az elvárások elől
Harmincas nőként látom azt a hatalmas társadalmi nyomást, ami a tökéletes karrierről, a családalapításról és a megkérdőjelezhetetlen felnőttségről szól. Nem csoda, ha sokan menekülnének innen. Látok ismerősöket, akik huszonéves partner mellett kezdenek új életet – talán mert úgy érzik, így mentesülhetnek a saját korosztályuk elvárásai alól és egy fiatalabb férfi oldalán könnyebb lazítani a „komolyságon”. Esetleg túl korán lettek anyukák és most azt próbálják bepótolni, amit akkoriban kénytelenek voltak kihagyni?
Ugyanakkor elgondolkodtató pillanat lehet, amikor egy baráti összejövetelen ezek a nők a korkülönbség miatt akaratlanul is „anyuka szerepbe” kerülnek, miközben talán pont a felelősség elől próbáltak kereket oldani… Közben tudom, ez nem függ a nemtől: éppen néhány hete voltam fültanúja, amikor egy ötvenes éveit taposó, apuka ismerősöm egy alig húszéves lánynak ecsetelte, milyen csodaszép.
Turistából hazatérni
A turista élvezi a különlegességet, az egzotikumot, a másságot, de amikor a kulturális különbségek már nem izgalmasak, hanem feszítőek és kötelező jelleget öltenek, akkor a kaland hirtelen súlyos valósággá válik. Amikor a baráti körök nem találják a közös hangot, vagy az életfeladatok elcsúsznak egymás mellett, akkor szembesülünk azzal, hogy egy valódi kapcsolat nem lehet kiruccanás egy másik korszakba. Egy hosszú távú kapcsolódásban nemcsak a hangulatot kell szeretnünk, hanem az embert is, aki adott életkorban él, a maga dilemmáival, félelmeivel és testi-lelki változásaival együtt.
Az én meglátásomban azért problematikus a „generációs turizmus”, mert könnyű összetéveszteni az élményt az intimitással, a frissességet a mélységgel. Pedig a végén úgysem egy korszakhoz vagy egy kényelmesen berendezett életstílushoz kötjük majd magunkat, hanem egy emberhez. Ha ez a kötődés valódi, akkor az életkor mellékes – ha viszont nem, akkor szembe kell néznünk vele, hogy talán rossz úti célra váltottunk jegyet.
