„Majd pihenek, ha túl vagyok ezen.” Ismerős? Nekem nagyon. Csak a pihenés valahogy mindig tolódott… vagy épp elmaradt.
Sok éven át azt gondoltam, hogy a folyamatos hajtás, a 110%-os teljesítés és a határok feszegetése egyenlő a fejlődéssel. Mindig tanultam valamit, dolgoztam, terveztem, készültem, és közben azt éreztem, hogy így leszek valaki. Így haladok. Így érek el majd oda, ahová szeretnék.
A munkámat sosem vettem félvállról. Fontos volt, és ma is az, hogy lelkiismeretesen, pontosan, megbízhatóan végezzem, amit rám bíztak. De közben nem vettem észre, hogy más kezd elfogyni: én magam. Olvass még a témában
Válaszd ki a legnagyobb félelmed és meglepő dolgokat tudsz meg magadról
„Esküvő helyett inkább a nászútra költöttem volna!” – Mi az, amire bánod, hogy sokat költöttél?
Ezeket a kifejezéseket használd, ha 1 perc alatt lezárnál egy meddő vitát
5 figyelmesség, amivel meglepheted az anyukádat anyák napján
Az „erő” sokáig azt jelentette, hogy kibírom
Nagyon sokszor volt bennem ez a belső mantra: „most még ki kell bírni, most még össze kell szorítani a fogam, most még nem állhatok meg – majd utána pihenek.”
Csakhogy az az „utána” gyakran nem jött el. Vagy ha igen, akkor is úgy, hogy rögtön a szabadságom elején lebetegedtem. Ezt nem egyszer tapasztaltam. Először véletlennek gondoltam, de idővel egyre biztosabb lettem benne, hogy a szervezetem egyszerűen kivárt, amíg végre megengedtem neki, hogy leálljon. Csakhogy nem önszántamból tettem, hanem mert már nem volt más választásom.
