A külföldi hírek között időről időre felbukkan Észak-Korea neve – atomprogramja miatt egyre sűrűbben. Sokan felháborodva, mások már a megszokottság nyugalmával konstatálják a legfrissebb híreket. Mégis, a többség alig tud valamit a Föld – bátran mondhatjuk – legelszigeteltebb országáról. Azt sem, hogy ma, ebben a percben is 150 000 – 200 000 ember sínylődik koncentrációs táborokban.
Miért pont Észak-Korea?
Akkor nyúltam először drasztikusnak mondható könyvek után, amikor néhány hónapos volt a kislányom. Ilyenkor az ember megtapasztalja a földöntúli szeretetet, és ez sok gondolatot elindít benne. Sokat olvastam az ISIS-ről, olyan menekültek (elsősorban lányok, nők) élettörténetét, akik szex rabszolgaként éltek, akiket elszakítottak a családjuktól. Akiknek végig kellett nézniük, hogy erőszakolják meg kiskorú barátnőiket, akasztják fel nyilvánosan férjüket, vagy éppen lövik bele egy tömegsírba az édesapjukat.
Minden ilyen könyvvel gazdagabb lettem, és minden pillanatot jobban megbecsültem az életemben. Aztán a kezembe akadt egy könyv, ami Észak-Koreáról szólt, nevezetesen egy fogoly szökéséről. Mielőtt kivettem a könyvtárból, kicsit utánajártam, mit írnak az interneten a mai is működő koncentrációs táborokról, mert elsőre az jutott eszembe, hogy ilyen egyszerűen nem létezhet.
Sajnos mégis létezik
Olyannyira, hogy nyilvános, mindenki által elérhető műholdképek készültek a táborokról, amiknek létezését a rezsim természetesen tagadja. Minden felmerülő kérdésre elutasítóan, felháborodva reagál, egyszerűen nem tudnak belőlük kiszedni semmit. De nem is kell: a felvételek nem csak a táborok létezését bizonyítják, hanem azt is, hogy folyamatosan bővítik azokat. A jelenlegi becslések szerint 150 000 – 200 000 embert tartanak fogva állatokhoz sem méltó módon, és kényszerítenek munkára minden egyes nap.
Néhány embernek sikerült átszöknie a határon, és a csodával határos módon, páran a táborokból érkeztek. Az ő beszámolóik alapján tudjuk, mi zajlik Észak-Koreában, és a koncentrációs táborokban. Az említett regényt, ami végül a kezemben landolt, Blaine Harden írta, címe: Menekülés a 14-es táborból. Azért különleges ez a könyv, mert főszereplője az egyetlen ma ismert ember, aki úgy szökött meg, hogy a táborban is született, előtte sosem járt a kerítéseken kívül.
Gyerekek a táborban
Az előzmények tükrében azt hiszem érhető, miért az a gyenge pontom, ha gyerekekről van szó.
Pedig, a táborban nem csak élnek és dolgoznak gyerekek, hanem születnek is. Egyszerűen úgy, hogy az őrök – jutalmul szorgalmas munkájukért – kiválasztanak egy férfit és egy nőt, majd megengedik nekik, hogy egy évben öt alkalommal találkozzanak. Ezekből a frigyekből születnek a tábori gyerekek, akik természetesen a totális agymosás mellett valódi robotokká válnak.
Gyakorlatilag emberi érzelmek nélkül, csak a tábor szabályzatának élnek, mert tudják, hogy ételmegvonás, verés, kínzás, vagy halál vár rájuk, ha nem teljesítik a feltételeket. Észak-Koreában létezik egy rendelet, mely szerint három generációig ki kell irtani az engedetlenséget. Ez azt jelenti, hogy ha a te nagyszülőd elkövetett egy vélt vagy valós „hibát”, akkor azért még te is bűnhődsz. Tehát, ha a nagyapád a háború alatt disszidált, akkor azért téged börtönbe vetnek.
Kínzások és erőszak
A táborok őreinek megparancsolták, hogy kutyákként tekintsenek a lakókra, de normális ember egy állattal sem bánna így. Nem akarom felsorolni az összes szörnyűséget, amit csak ebben az egy könyvben olvastam, de néhány még most is motoszkál a fejemben. Ilyen pl. az, hogy a nemi érintkezést és persze az ebből eredő terhességet is halállal büntetik. Azonban az őrök kedvükre válogathatnak a nők között, tehát aki megtetszik nekik, azt akárhányszor megerőszakolhatják.
Aki ennek következtében várandós lesz, minden bizonnyal halállal lakol, legalábbis az elmondások alapján többet nem látták ezeket a nőket. Teljesen természetes és mindennapos a legkegyetlenebb kínzás, amit gyerekeken is szívbaj nélkül elkövetnek.
Végignézetik velük anyjuk felakasztását, parázzsal megégetik őket, amputálják valamelyik testrészüket.
Azt már mondani sem kell, hogy a kényszermunkából eredő sérüléseket semmilyen kezelés nem követi.
Mindennapos éhínség és nyomor
A táborban minden az étel körül forog, a fogvatartottakat egyedül az evés motiválja. Nem kapnak mást, csak káposztát, kukoricát, vizet és sót. Kiváltságos jutalom esetén más ételekkel is jutalmazzák őket, illetve a szerencsések a nyári munkák során tudnak maguknak rágcsálókat és rovarokat fogni. A hiányos és egyoldalú táplálkozás miatt rengeteg hiánybetegség alakul ki a fogvatartottaknál, fogaik, csontjai tönkremennek, így legkésőbb 40-50 éves korukban meghalnak.
Ruhát évente egy, legfeljebb két alkalommal kapnak, a földön, betonon alszanak. Nem kapnak tisztálkodó szereket, nyilván vécépapírt, egészségügyi betétet sem. A kényszermunka bányászat, építkezés, földművelés, illetve a katonai egyenruhák megvarrása. A „szerencsések” földet művelnek, vagy varrnak, legrosszabb és legveszélyesebb munka a bányászat és az építkezés, hiszen semmilyen védőfelszerelést nem kapnak.
Nem csak ők szenvednek
Nyilván a koncentrációs táborokban élők testi-lelki fájdalmát mi nem tudjuk még csak elképzelni sem, de mindenki szenved Észak-Koreában. Néhány éve végigsöpört egy hatalmas éhínség az országon, becslések szerint is több millióan haltak éhen. A könyvben említik, hogy nem látni az utcákon kóbor állatokat, aminek az egyszerű oka az, hogy jobb híján a házi kedvencek is az asztalon végzik. Sőt, a nagy éhínség idején nem zárták ki a kannibalizmus meglétét sem.
Ezt mi nyilván nem tudjuk ép ésszel felfogni, vagy akár csak undor nélkül elfogadni. Észak-Koreában egyedül a szűk elit élvezi a kiváltságos (de még mindig minimális mértékű) jogokat, ám a fővárosban is csak néhány órát van minden nap áram. A szegénység tehát mérhetetlen méreteket ölt.
Így még inkább dühítő tény, hogy a jelenlegi tejhatalmú vezető, Kim Dzsongun cukorral hinteti be a földjeit azért, hogy a rajta termő alma édesebb legyen.
Hogy történhet ez meg?
Milliók látogatnak el évente a megmaradt koncentrációs táborokba Európában. Elborzadva konstatáljuk azokat a tényeket, hogyan és hány embert irtottak ki a nácik, pusztán származásuk alapján, vagy éppen azért, mert szellemileg fogyatékosak voltak. Próbáljuk elfelejteni ezeket a szörnyűségeket, tanulni belőlük, ám eközben emberek százezrei, jogfosztottan sínylődnek a koncentrációs táborokban. Ugyan történnek kezdeményezések, de főleg most, hogy Észak-Korea is rendelkezik atombombával, mindenki sokkal óvatosabb.
Összesen kb. 60 ember szökött meg a táborokból ez idáig (vagy disszidált, miután kiszabadult az átnevelő táborokból), az ő hangjuk túl kicsi a világ többi problémája mellett. Számos gazdasági oka is van annak, hogy nem nyújtanak a nagyhatalmak segítő kezet. Dél-Korea élen jár a fejlett országok között, egy esetleges újraegyesítés jó pár évtizedre visszavetné a versenyképes helyét a világban.
Hetvenéves, elképesztő borzalom
Borzasztó a tény, hogy míg a II. Világháború idején alakuló koncentrációs táborok néhány évig működtek, addig Észak-Koreában az 1950-es évektől nem csupán léteznek, hanem bővülnek. Ez lassan 70 év!
Sosem fogjuk megtudni, hány millió áldozatról beszélhetünk.
Az említett regény főhőse, Shin Dong-Hjuk jelenleg emberi jogi aktivista, akiről rendszeresen elhíresül, hogy hazudott. Valószínűleg a rezsim áll a háttérben, aki ugyan tagadja a táborok létezését, de az ENSZ vizsgálóbizottságát továbbra sem engedi be a területre.
A könyv maga – szerintem – kifejezetten rosszul szerkesztett mű, de ha a valóságos érzelmeket is részletesen felfedi, valószínűleg sokkal kevesebben lennének képesek elolvasni. A témában sokkal gazdagabb, sokoldalúbb regény pl. Hyeonseo Lee és David John: A lány hét névvel és Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk című műve. De aki száraz, gyomorszorongató tényekkel szembesülne, annak kiváló választás Blaine Harden könyve is.
Fotók: telegraph.co.uk, monkeetime.com, earth nutshell