Sosem véletlen, milyen szerepet kapsz
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam: ha egy szerep hív, annak mindig oka van. Lehet, hogy épp nem értem, mit keresek benne (de nem is kell mindent azonnal értenem), az állításban bőven elég, ha sodródom az árral. Volt olyan alkalom, amikor úgy éreztem, teljesen véletlenszerűen álltam be valaki apjának vagy elhunyt testvérének helyére, de a végére mindig világos lett, hogy a folyamattal bennem is gyógyult valami.
A lényeg, hogy nem szabad túlgondolni semmit. Azt vettem észre, hogy minden gondolat, minden testérzet ott és akkor a szerepből fakad. Néha agyaltam azon, hogy most vajon én akarok leülni, mert elfáradtam, vagy a szerepem diktálja ezt? Aztán rá kellett jönnöm, hogy az állításban semmi sem az enyém (és mégis minden az). Ha felmerül bennem a gondolat, hogy le kell ülnöm, akkor ideje helyet foglalnom – ha nem teszem, akkor előfordulhat, hogy más ül le helyettem, én pedig új szerepet kapok vagy kikerülök az állításból. (Bár gondolom, ez sem véletlen.)
