Nemrég szembejött velem egy rövid videórészlet egy interjúból, amiben dr. Máté Gábor pár mondatban olyan gondolatotokat fogalmazott meg, amelyek azóta is velem vannak. Főleg akkor, amikor a saját kapcsolataimon, köztük a testvéremmel való viszonyomon gondolkodtam. A bátyám onnantól kezdve, hogy elkerült kollégiumba, egy nehezen megfogható, „szürke zóna” lett az életemben. Talán a nemi különbségek és a hatévnyi korkülönbség miatt? Vagy valami egészen más áll a háttérben?
Jó testvérek vagyunk a mai napig, nincs köztünk dráma, ha baj van, ott vagyunk egymásnak, és mindketten tudjuk, hogy számíthatunk a másikra. Mégis, az én érzékelésemben valahogy egy fél világ választ el bennünket. Ritkán vannak hosszabb beszélgetéseink, viszont ha felvesszük a fonalat, akkor nagy az egyetértés és megvan a közös ritmus. Egy ideig ennek a megélésnek az alkalomszerűsége kifejezetten fájt, mert azt hittem, ennek nem szabad így lennie. Hiszen együtt nőttünk fel, ugyanabban a családban, ugyanazokkal a szülőkkel… De aztán az önismereti munkám során szép lassan elkezdett kirajzolódni, hogy talán pont ez az egyik legnagyobb, globális félreértésünk.
Testvérként sem kaphatjuk ugyanazt – soha
Dr. Máté Gábor gondolata pontosan erről szólt. Arról, hogy valójában nincs olyan, hogy két testvér ugyanabban a családban nő fel, és nincs olyan, hogy két gyereknek ugyanazok a szülei lennének. Elsőre provokatívnak tűnik ez az egész, pedig ha kicsit közelebb hajolunk hozzá, meglepően sok minden a helyére kerül. Nemcsak biológiailag, hanem lélektanilag is igaz: a szülők nem ugyanazok az emberek az első gyereknél, mint a másodiknál, és természetesen a két gyerek sem reflektálhat ugyanúgy a szülőkre. Olvass még a témában
Ott van rögtön a születési sorrend kérdése
Az első gyerek érkezése sokszor maga „a nagy kísérlet”. Minden új, minden bizonytalan, tele vagyunk kérdésekkel, félelmekkel, elvárásokkal, és gyakran önmagunkkal szembeni szigorral is. Én „csak” egy lány anyukája vagyok, de pontosan érzem, mennyire formált engem is az első tapasztalat. Az X és Y generáció szülei különösen hajlamosak a túlgondolásra, az állandó önellenőrzésre, arra, hogy „vajon elég jól csináljuk-e”.
Ha lenne második gyerekem, logisztikailag talán bonyolultabb lenne az élet, de mentálisan egészen más rutinba érkezne. Azt nem mondom, hogy kevesebb szorongás fogadná (biztos tudnék min aggódni), de az biztos, hogy több tapasztalattal, nagyobb magabiztossággal és bizonyos kérdésekben másfajta döntésekkel fogadnánk. Ez már önmagában egy teljesen más gyerekkort jelentene számára.
Ehhez jönnek a nemek közti különbségek
Ezekről sokszor azt hisszük, már rég túl vagyunk rajtuk, közben még mindig nagyon is velünk élnek.
Hiába beszélünk egyenlőségről, a fiúkhoz és a lányokhoz gyakran ma is más elvárások társulnak.
Ráadásul egyéni szinten is változik, mit tartunk erőnek, érzékenységnek, sikernek vagy éppen kudarcnak. Egy apa másként játszik a fiával és a lányával, és egy anya is, dacára annak, hogy sokszor a lehető legjobb szándék és a legtöbb tudatosság bújik a háttérben.
Fontos különbség az is, hogy dr. Máté Gábor szerint a gyerekek sem „elméletben” élik meg a szeretetet, hanem a kapcsolódásban tapasztalják meg azt, ahogyan a szülő szeret. Ez a szeretet pedig minden kapcsolatban kicsit más arcát mutatja.
A szülők anyagi helyzete sem állandó
Egy család élete folyamatos mozgásban, áramlásban van, és ritkán marad hosszú ideig ugyanabban az állapotban. Nálunk például a bátyám jóval bizonytalanabb körülmények közé született, mint én. És érdekes belegondolni, hogy ez a saját gyerekemnél is hajszálpontosan ugyanígy alakult (egyébként náluk is).
A mai fejemmel már gyakorlatilag felelőtlenségnek tűnik, de a lányunk még azelőtt fogant, hogy kikecmeregtünk volna egy hosszabb anyagi függésből, és bár nem szenvedett hiányt semmiben, az első éveit végigkísérte a felújításokkal, költözéssel, kiadásokkal járó feszültség, életvitel. Nem hiszem, hogy ezek a dolgok feltétlenül konkrét emlékként rögzültek neki, mégis biztos, hogy hatottak rá érzelmi szinten – akárcsak az, hogy az apukája sokat dolgozott külföldön azért, hogy minél előbb egyről a kettőre jussunk.
A szülők élete formálódik, néha egészen drámai irányokba változik
Az olyan hétköznapi dolgok, mint amilyen az említett költözés, egy munkahelyváltás, egy betegség, egy veszteség vagy egy feldolgozatlan trauma mind-mind megváltoztatja azt, ahogyan jelen tudunk lenni a gyerekeink életében. Hiába kicsi a korkülönbség a testvérek között, a szülők nem ugyanabban az életszakaszban vannak, amikor az egyik vagy a másik gyerekhez kapcsolódnak. A gyerekek pedig rendkívül érzékenyen reagálnak ezekre a változásokra, még akkor is, ha nem tudják megfogalmazni őket.
És végül tegyük hozzá: a testvérek is gyakran nagyon mások
Mindig rácsodálkozom arra, mekkora különbségek vannak egyes testvérek között, néha olyan, mintha az égvilágon semmi közös nem lenne bennük. Erről a tényezőről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig a gyerekek eleve különböző temperamentummal érkeznek, ami bizony nem könnyíti meg a szülők helyzetét. Mintha nem lenne elég mindaz, amit az előbb érintettünk!
A testvérek mégis másként érzékelik a világot, másképp reagálnak, más dolgokra van szükségük, igényük. Ez óhatatlanul más válaszokat vált ki a szülőkből is.
Van, akivel könnyebb a kapcsolódás, mert hasonló az energiaszint, a gondolkodás, a ritmus és van, akivel nehezebb, mert állandóan tükröt tart, kérdez, játszik a határokkal, szembesít a gyengeségeinkkel. A reakció nem a szeretet mértékéről szól, hanem a dinamika különbözőségéről, de attól még mind a szülők, mind a gyerekek érzékelik az eltéréseket és bizony gyakran traumák is kapcsolódnak ezekhez a megélésekhez.
Ha mindezt így, ebből a szemszögből is megvizsgáljuk, talán érthetőbbé válik, miért nem kaphattuk ugyanazt akkor sem, ha együtt, egy fedél alatt nőttünk fel, ugyanazokkal a szülőkkel. Gyógyító lehet a felismerés, hogy nem feltétlenül azért lett más az utunk, mert bárki nagyot hibázott, hanem mert eleve más tapasztalatokból, életkörülményekből építkeztünk.
