Ami ebből valójában következik
Ez a felismerés elsőre kissé kellemetlen, másodikra viszont felszabadító. Ha mindenki normálisnak érzi magát, az azt jelenti, hogy valójában senki sem tökéletesen normális, és ez teljesen rendben van. A család épp attól az, ami, hogy tele van különböző emberekkel, akik különböző módokon léteznek egymás mellett, és valahogy mégis összetartoznak.
A furcsa nagynéni, az elvesző apa, a kiszámíthatatlan testvér, ők is pontosan ugyanígy érzik magukat, mint te. Mindannyian azt gondolják, hogy a többiek legalább egy kicsit furák, és ők az egyetlen józan hang az asztalnál.
Legközelebb, amikor leültek együtt vacsorázni, és az édesanyád megint túlgondol valamit, az apukád megint ragaszkodik az igazához, a testvéred megint drámai. Itt állj meg egy pillanatra. Nézz körül az asztalnál, és próbáld meg elképzelni, hogy ők mit látnak, amikor rád néznek. Valószínűleg valami olyasmit, amit te magad soha nem vennél észre magadon. Egy szokást, egy reakciót, egy mondatot, amit mindig ugyanúgy mondasz. Olvass még a témában
Valami, amit ők egymás közt talán mosolyogva emlegetnek, és ami számodra teljesen természetes, mert belülről soha nem látod. Senki sem számít normálinak a saját családjában, mégis mindenki az. És ez az ellentmondás nem hiba, ez maga a család.
