Az álmodozás az egyik legnehezebben kategorizálható fogalom. Számtalan fajtája van. Fantáziálhatunk a múlt boldog pillanatain, a jövő lehetőségein, sőt, világokat teremthetünk, nem létező életformákat, helyeket. Ez a mi tér és időutazásunk, a határtalanság lehetősége. Az egyetlen mód, hogy kiszakadjunk a most-ból, az itt-ből. Érzékszerveink működése periférikussá válik, csak magunkat halljuk.
Azáltal, hogy az álmodozás létezik, kaptunk egy kis szünetet, hogy ki tudjunk szakadni, és meg tudjunk pihenni a lét sokrétű káoszában. Ha úgy tetszik, ilyenkor mini szabadságra megyünk.
Változnak az idők
Fél évszázaddal ezelőtt az ábrándozást a szakemberek kimondottan károsnak tartották, főleg gyerekek esetében. Úgy gondolták, hogy neurotikus felnőtté válhat az a gyerek, akit a szüleik engednek ábrándozni, álmodozni, bambulni. Aztán korszerűtlenné vált ez az elmélet, bár a még most is, az iskolában, és a felnőtt életben a napi elvárások ránk kényszerítik, hogy ne legyen időnk saját, képzeletbeli világunkban megpihenni. Legalábbis ne akkor, amikor mi akarjuk. Ez a szabályozás a krónikus ábrándozóknak jó lehet, de úgy gondolom, nem véletlenül adott pillanatban, adott helyen kezd el egy ember ábrándozni. Olvass még a témában
