Sokáig azt hittem, az öregedéssel kapcsolatos szorongás elsősorban abból fakad, hogy egyre nehezebb szembenézni azzal az elképzeléssel, mit „kellett volna” már elérnem.
Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem az idő múlása fáj igazán, hanem az az érzés, hogy bizonyos korszakok visszafordíthatatlanul lezárultak. Nem azért szorul el a szívem, mert idősebb lettem, hanem mert túljutottam olyan szeretett életszakaszokon, amelyekhez már nem tudok visszatérni, bármennyire is szeretnék.
Végül ez a felismerés volt az, ami elindította bennem a szemléletváltást.
Ahogy a témát boncolgattam, legelőször Rudolf Steiner 7 éves ciklusokról szóló elméletével találkoztam. Steiner szerint az emberi élet nem egyenletes vonal, hanem egymást követő fejlődési kapuk sorozata, ahol minden hétéves szakasznak megvan a maga testi, lelki és szellemi fókusza. Olvass még a témában
Ettél már KETO Chipset? A magyar márkánál minőségi, magas fehérjetartalmú snackek készülnek
Ezt hozza 2026. április 2. a numerológia szerint: figyelj a belső hangodra
Van egy kőzet, ami képes lenyugtatni. 10 ásvány, ami jólétet és boldogságot hoz
Ezt hozza 2026. május 5. a numerológia szerint: érzékenyen reagálsz a környezetedre
Nem az számít, hány éves vagy, hanem hogy éppen milyen belső munkán mész keresztül – ez pedig az életkorodtól függ.
Ebben abszolút van logika, hiszen nyilván más kérdések foglalkoztatnak bennünket huszonévesen, mint a hetvenet taposva.
Később a numerológia is közelebb került hozzám: itt kilencéves ciklusokkal dolgozunk. Míg Steiner szerint 21-28 év között az önismeret, 42-49 között a spirituális újjászületés a hangsúlyos, addig a numerológiában is visszatérő tapasztalat, hogy 30-45 között megjelenik egy mélyebb fordulópont az életünkben. Ezzel párhuzamosan a Psychology Today több cikkében is arról ír, hogy az élet eseményei nem véletlenszerűen történnek, hanem ritmikus, akár 12 éves periódusokban ismétlődnek.
Amikor a múlt túl szép ahhoz, hogy ne fájjon az elvesztése
Az elmúlt években sokszor fájt a szívem azért, mert volt egy időszak, amelyhez mindennél szívesebben nyúltam volna vissza. Miután a lányom megtanult járni, szinte állandóan a szabadban voltunk. Csodálatos helyen lakunk és ezt maximálisan ki is használtuk: szinte egész nap sétáltunk, az erődben voltunk, miközben velünk tartott a kiskutyánk is. Tökéletesen megéltem velük azt a vidéki idillt, amire mindig is vágytam. Nem számított az időjárás vagy az évszak, mi csak mentünk, akár egész napos elemózsia-adaggal felszerelve vagy éppen anorákba bújva. Tele van a telefonom azokkal a képekkel, ahol előttem sétálnak a legkülönbözőbb tájakon. Már amikor a kamera gombjára kattintottam tudtam, hogy ezeket a pillanatokat sosem akarom elfelejteni.
Aztán a kutyusunk egyre inkább öregedni kezdett, hirtelen elveszítette a látását, és én megéreztem, hogy ezek az évek, ezek a pillanatok nem tudnak visszatérni. Tavaly elveszítettük őt, ami mély sebet ejtett a szívemen és közben a lányom is olyan korba lépett, amikor már inkább a barátaival lenne – de legalábbis lázadásának része, hogy esze ágában sincs velem az erdőt járni. Közben még nem annyira önálló, hogy én is visszatalálhassak a korábbi énemhez és akár egyedül, akár az apukájával, a „régi szép időkre” emlékezve sétálgassak a nagyvilágba, mikor csak kedvem tartja. Egy köztes állapotban ragadtam.
Ciklusokban mérni az életet
Valahogy ki akartam jönni ebből a hullámvölgyből, ezért elkezdtem tudatosan ciklusokban gondolkodni. Nem években, nem számokban, hanem fejezetekben. Ez segített abban, hogy ne veszteségként éljem meg azt, ami elmúlt, hanem egy lezárt, viszont megismételhetetlenül értékes szakaszként. A boldog erdei séták nem „véget értek”, hanem betöltötték a szerepüket. És az, amiben most vagyok, lehet, hogy átmenet, de attól még ugyanúgy az életem része.
Ennek a szemléletnek a hasznosságát egyébként a pszichológiai kutatások is alátámasztják.
A British Psychological Society egyik tanulmánya szerint azok, akik az életükre fejezetek sorozataként tekintenek, automatikusan növelik az önbecsülésüket és tisztábban látják az énképüket.
Hogy miért? Főleg azért, mert jobban rálátnak arra, hogy a kronológiai kor csalóka és ha élményekben, korszakokban gondolkodunk, a múlt nem szegényebbnek, hanem gazdagabbnak tűnik.
Azok a pillanatok, amelyekben igazán jelen voltunk, nem tudnak megöregedni. Nem kopnak meg attól, hogy telnek az évek, mert nem a naptárban kihúzott rublikaként díszelegnek, hanem bennünk élnek és mindenhova elkísérnek. Így az idő nem fogy, hanem az életünk újabb réteggel gyarapszik: minden fejezet hozzánk ad valamit még akkor is, ha esetleg fájdalommal zárult.
Még a tanulófázisban vagyok, de ez a szemléletváltás segít másként öregedni, segít elfogadni, hogy vannak korszakok, amelyek csak egyszer adatnak meg, de ettől még nem lesz kevesebb az élet: inkább teljesebb.
