A hívás
Egyik este felhívott egy barát, akivel húsz éve ismerjük egymást, de nem beszéltünk az elmúlt tíz évben. Azt mondta, elkérné a címem, van pár holmija, amit elküldene nekem, mert számomra értékes lehet. Kérdeztem, hogy miért. Azt mondta, rákos és pár hete van hátra, nincs senkije, a családjának nem mondta el, csak én tudok róla.
A segítség
Az egyik gimis haverommal megszakadt a kapcsolat, csak nyolc évvel később találkoztunk, amikor bejelölt Facebookon. Alig ismertem meg, mintha nyolc év alatt húszat öregedett volna. Elmesélte, hogy az egyetem második évében egy egyéjszakás kalandból gyerek lett és a lány vallásos volt, ezért megtartották és összeházasodtak. Kibukott az egyetemről, mert dolgoznia kellett, a felesége pedig – akit sosem szeretett – öngyilkos lett.
Egyedül neveli a négy éves lányát. Kérdeztem, tudok-e valamit segíteni, mire az arca felderült és annyit mondott: „Kétszázezer kihúzna a bajból hónap végéig.”
Egyedül neveli a négy éves lányát. Kérdeztem, tudok-e valamit segíteni, mire az arca felderült és annyit mondott: „Kétszázezer kihúzna a bajból hónap végéig.”
Olvass még a témában
Bezárva
Börtönpszichológusként megakadt a szemem egy ismerős (ritka) néven, egy volt általános iskolai osztálytársam volt. Azt hittem, csak valami kisebb vétségért van bent, de kiderült, hogy megölt valakit. Kocsmai verekedés közben előrántott egy pillangókést és szétkaszabolta az embert. Amikor beszéltem vele, már arra sem emlékezett, miről szólt a vita.
A cikk folytatódik, lapozz!
