A kutyákkal való kapcsolatom egészen kisgyermekkoromig nyúlik vissza, és az évtizedek során mély, szinte telepatikus szimbiózisban éltem négylábú társaimmal.
A legutóbbi veszteségünk azonban annyira megrázta az egész családot, hogy arra nehéz szavakat találni. Engem a gyász fizikailag több hónapra ágynak döntött, és a férjemmel együtt úgy éreztük, soha többé nem tudnánk kinyitni a szívünket egy újabb állatnak.
Persze idővel jöttek a kérdések a barátoktól, rokonoktól, hogy „nem akarunk-e egy új kutyát”, de mi észérvek mögé bújva azt mondogattuk, hogy „a jelenlegi életritmusunkba egyszerűen nem férne bele”. Azért legbelül tudtuk: az igazság az, hogy a lelkünk még egyáltalán nem áll készen a nyitásra. Nemrég azonban lehetőségünk adódott bő egy hétre próbatétel elé állítani az érzéseinket – időszakosan egy imádnivaló kiskutya költözött be az otthonunkba. Olvass még a témában
Kölcsönkutya a házban
A barátnőmékhez idén tavasszal érkezett egy tüneményes kiskutya, aki – hogy, hogy nem – hajszálpontosan ugyanolyan fajtájú és színű, mint a mi kedvencünk volt. Amikor a nyár végén a szokásos nyaralásukra készülődtek, a barátnőm annyira tapintatos és imádnivaló volt, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, vigyáznánk-e rá.
A kiskutya az anyósánál lett volna a kertben, nagyjából felügyelet nélkül. Bár biztosan élvezte volna azt is, de nálunk az állat mindig családtag, így végül én ajánlottam fel, hogy jöjjön hozzánk. Kitörő örömmel fogadták a lehetőséget, azzal a kikötéssel, hogy csak akkor mennek bele, ha ez nekünk nem túl fájdalmas.
Úgy éreztem, nem lesz az
Egyrészt nagyon hiányzott már az a semmihez sem fogható energia, amit csak egy állat tud adni, másrészt kicsit tesztelni is akartam magunkat. Bár a férjemmel meg voltunk győződve arról, hogy sem érzelmileg, sem az élethelyzetünket tekintve nem hiányzik most egy eb, a kislányunk teljesen rá volt indulva a témára.
Látva, milyen szépen bánik az állatokkal, be kell vallanom, időnként én is eljátszottam a gondolattal, hogy „mi lenne, ha”… Így aztán több szempontból is kapóra jött ez az „átmeneti kutyásság”.
Egy csodálatos „alapanyagra” vigyáztunk a héten: az alig 4 hónapos kiskutya elképesztően könnyen szabályozható, idomítható, átalussza az éjszakát, és nem áll messze a mi energiaszintünktől. A közös sétákat imádtam, azonnal visszahozták a régi, hiányzó rutinokat – még ha egyébként kettesben vagy hármasban is szoktunk sétálni.
Ugyanakkor a családi dinamika is gyorsan tisztázódott: a kislányunk lelkesedése leginkább csak addig tartott, amíg a játék ment. Amikor az eb korábban kelt, és fél hétkor már lent kellett vele lenni az udvaron játszani, a lelkesedése gyorsan alábbhagyott.
Egy hét, ami mindent megvilágított
Ez az együtt töltött hét olyan felismeréseket hozott számomra, amelyekre korábban nem is számítottam. Bár a kiskutyát elhalmoztuk szeretettel és figyelemmel, tudatosan távol tartottam magam attól, hogy igazán mélyen kötődjek hozzá.
Egyébként úgy vélem, épp ez a határozott, kissé távolságtartó odafigyelés tette hihetetlenül könnyűvé az idomítását és azt, hogy igazán gyorsan egy húron pendüljünk. A saját kutyámat sokkal jobban „elrontottam” a túláradó szeretetemmel, amit amúgy a legkevésbé sem bánok – valószínűleg épp ez a határtalan elfogadás vezetett ahhoz a bizonyos megismételhetetlen szimbiózishoz, amiben éltünk.
Mindezek fényében rájöttem arra, amit korábban csak sejtettem
Egyáltalán nem állok készen egy új kutyára. Egy másik kedvenc most csak pótlék lenne számomra, aki egy betölthetetlen űrt próbálna leplezni. Emellett egy kiskutya energiájára sincs aktuálisan kapacitásom.
Az előző kutyánk elképesztően sok figyelmet, energiát és törődést igényelt, de pont annyit, amennyit rá tudtunk és akartunk szánni. Ha most tiszta szívből akarnék egy kutyát, valószínűleg újra menne az energiagyűjtés, az éjszakázás, a nevelés, de így, hogy belül ellenállok, tudom, hogy ezt nem lennék képes éveken keresztül teljes erőbedobással csinálni.
A barátnőmék kiskutyája végül nemcsak egy szuper vendég volt, hanem a legjobb tükör is, amit kaphattunk. Megmutatta, hogy bár a kutyás élet szépségei még mindig elvarázsolnak bennünket, de a mindennapi terhekhez és az újabb elköteleződéshez most egyszerűen nincs meg bennünk a szükséges plusz.
És ez így van jól. A sebek gyógyulnak, ám a hiány megmarad – bár már legalább nem nyomaszt bennünket a kérdés, hogy „mi lenne, ha…”.
Egyelőre maradunk boldog kölcsönkutya-szitterek, ha pedig valaha eljön az ideje egy saját ebnek, azt pontosan tudni fogjuk.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
