Sokáig meggyőződésem volt, hogy ha eljön a búcsú pillanata, a fájdalmam olyan sűrű lesz, hogy mindent kitakar, ami valaha örömet okozott. Azt hittem, a közösségi média hírfolyamában vagy a valóságban szembejövő, boldog ebek látványa örökre tabutéma lesz számomra, mert a hiányérzetem mindent felülír majd.
Amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk, a támogatóink természetes módon körénk gyűlnek és türelmesen hallgatják a gyászunkat.
Ezzel szemben egy háziállat távozásakor gyakran érezni egyfajta néma feszültséget a külvilág irányába: „szabad-e” ennyire összetörni egy négylábú miatt?
Valójában a lélek nem tesz különbséget fajok között, a veszteség az veszteség, a fájdalmunk minden porcikájában jogos és érvényes. Emiatt – és mert egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondol – maradéktalanul megengedtem magamnak az összeomlást. Tudtam, hogy az a szeretet, amit tőle kaptam, a legkevésbé sem volt súlytalanabb bármilyen más emberi kötődésemnél, de most újra meg kell tanulnom nélküle élni. Olvass még a témában
A túl hangos csend
A gyász nem egyenes vonalon halad, sokkal inkább hasonlít egy kiszámíthatatlan hullámvasúthoz. Néha már azt hiszed, túl vagy a nehezén, aztán véletlenül találsz egy elhullajtott bajuszszálat az ágyad mellett és azonnal visszazuhansz a mélybe. Van, hogy dühöt érzel az állatorvos miatt, haragszol az égiekre, vagy akár saját magadra, amiért nem vettél észre hamarabb egy jelet– de ezek a viharok mind a gyógyulás részei. Az alkudozás és a letargia fázisai között cikázva próbáljuk valahogy értelmezni azt a néma csendet, ami a házban és a szívünkben maradt. Az elfogadás pedig nem azt jelenti, hogy felejtünk vagy, hogy a szívünkben lévő seb behegedt, hanem azt, hogy a fájdalom mellett már megfér a hála is.
Amikor teljesen ki akarok kapcsolni esténként, akkor gyakran kisállatos, kutyás videókat pörgetek elalvás előtt. Azonban ahogy az én hűséges társam öregedni kezdett, sokszor magával ragadott a gondolat: mi lesz, ha már nem lesz velem? Biztos voltam benne, hogy onnantól kezdve minden ilyen képkocka csak maró könnyeket és elviselhetetlen sóvárgást hoz majd az estéimbe.
Aztán eljött az a nap, amitől minden gazdi retteg, és a világom tényleg sötétebb lett. A hiányérzet, amit tapasztaltam, semmihez sem volt fogható. Sokáig egyfajta furcsa, mély üresség kavargott bennem, amit nem csak lelkileg éreztem, hanem fizikailag is megtapasztaltam.
Fény a képernyőn túl
Talán a műtétem is közrejátszott abban, hogy tényleg mindent át tudtam értékelni az elmúlt időszakban és mivel szó szerint hónapokra ledöntött a lábamról a betegségem, másként tudtam megélni a gyászomat is. Nem telt el sok idő és szembejött velem az első videó, pont egy ugyanolyan fajtájú kutyáról, mégis végig tudtam nézni. De ami ennél jobban is meglepett: nem volt bennem rossz érzés. Figyeltem a jellegzetes fejbillentést, a csak rájuk jellemző járásmódot. Melegséget éreztem. Rájöttem, hogy ezek a videók nemcsak a hiányára emlékeztetnek majd, hanem arra a csodára is, amiben neki köszönhetően részem lehetett.
A gyógyulás nem felejtést jelent, hanem azt a képességet, hogy újra tudunk kapcsolódni az élet apró szépségeihez anélkül, hogy elárulva éreznénk a közös múltat. Bár az én társam már elment, az a tiszta, feltétel nélküli szeretet, amit képviselt, továbbra is létezik a világban – az én világomban mindenképpen.
