Hatéves koromtól kezdve a színpad volt a mindenem. Nem feltétlenül a szereplés miatt, egyszerűen egy olyan tudatállapotba kerültem bármilyen próba vagy előadás alatt, ami egy varázslatos helyre repített, és ezt az eufóriát szerettem volna a lehető legtöbbször átélni. Később a közlésvágy is egyre inkább megérett bennem, és egészen elképesztő energiák felszabadulását tapasztaltam meg egy-egy show alatt. Minden egyes alkalommal tátott szájjal néztem az ének- és balettmesteremet, a művészetüket, és ittam minden egyes szavukat.
Vezetni vagy követni?
Sajnos úgy alakult, hogy jó ideje nem ez a szakmám, de egyik nap, amikor már évek óta nem énekeltem és táncoltam, belém hasított, hogy nem tudok így élni. Próbáltam elnyomni, új identitást építeni, de elementáris erővel tört fel belőlem a vágy, hogy legalább táncolni visszamenjek.
Egy pici iskolában kezdtem salsázni, és amíg csak az alaplépéseket tanultuk, nem kellett párba állni, nem is volt gond, de amint a leaderre kellett hagyatkoznom, teljesen elvesztem. El nem tudtam képzelni, hogyan fogom megérezni, mit szeretne vezetni, hogyan fogom úgy követni, hogy egyrészt ne zavarjam össze, másrészt ne a saját, zsigerből jövő mozdulataimmal dolgozzak. Őszintén szólva eljött egy olyan pont is, amikor abba akartam hagyni. Én sokkal erőteljesebb vagyok annál, hogy ilyen mértékben átadjam az irányítást. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
