Sokáig a reggeleim egyetlen mozdulattal kezdődtek: a szundi gomb megnyomásával. Képtelen voltam elsőre kikelni az ágyból. Hol öt, hol tíz, hol húsz percet is „nyertem” így magamnak – vagy legalábbis azt hittem. Valójában ez a pár perc többnyire félig alvó, félig bűntudatos félálomban telt, és mire valóban felkeltem, gyakran késésben voltam.
A napjaim rendszeresen kapkodással és ideges készülődéssel indultak. Gyors tusolás, egy falat reggeli, vagy néha még az sem, és indult is a nap. Már az első pillanatokban stresszes voltam, mintha egy maratont futottam volna végig, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna dolgozni. Idővel rájöttem, hogy a reggeli rohanást lassú ébredésre és nyugodt készülődésre kell cserélnem, ami mostanra jóval kiegyensúlyozottabbá tett, mint amilyen évekkel ezelőtt voltam.
Az a bizonyos fordulópont
Nem volt egyetlen nagy fordulópont, inkább sok apró felismerés hatására éreztem azt, hogy ideje változtatnom azon, ahogyan a napjaim indulnak. Először csak annyit vettem észre, hogy amikor ritkán sikerült időben felkelnem, szinte mindig nyugodtabban telt a napom. Olvass még a témában
Elkezdtem utánajárni, mi is történik a testünkkel és az agyunkkal, amikor újra meg újra lenyomjuk a szundit. Kiderült, hogy a többszöri megszakított alvás valójában árt a kipihentség érzetének, és többet árthat, mint amennyit használ. Ekkor döntöttem el: nincs több szundi!
