Mikor ezeket a sorokat gépelem, már négymillió beoltottnál járunk, este 11-ig nyitva lehetnek a szórakozóhelyek és ha még lassan is, de már kezd visszaállni az élet a rendes kerékvágásba. Ennek ellenére nem mindenki tud felhőtlen optimizmussal nézni a jövőbe, hiszen a trauma még mindig bennünk van.
Nem meglepő, hogy sokan inkább kivonják magukat ezekből: ez az úgynevezett elhárító-mechanizmus, amivel védjük magunkat és csökkentjük a társasági összejövetelekkel járó szorongást. Érzelmi buborékunk összeszűkült az elmúlt év során, sokat voltunk egyedül vagy csak a közvetlen családdal, ezért nem meglepő, hogy idő kell ahhoz, hogy újra visszarázódjunk.
A poszttraumás stressz szintén ránk törhet, főleg azokra, akik maguk megszenvedték a betegséget (vagy egy közeli hozzátartozójuk) nem beszélve az egészségügyben dolgozókról. A PTSD járhat rémálmokkal, feszítő fejfájással, pánikrohamokkal és felgyorsult pulzussal, ez mind az idegrendszer „túlreagálásának” jele. Az agy bizonyos stimulációkat a félelemmel asszociálhat, azért például egy mentőautó szirénája vagy a tömeg is kiválthat szorongást. Agyunknak is kell idő ahhoz, hogy újra biztonságosnak ítéljen meg bizonyos élethelyzeteket.
Mivel minden szélsőségesnek tűnő reakcióink normális, ha mindezt megértjük és elfogadjuk, lassan elkezdhetünk újra kibújni a csigaházunkból.
Nem kell egyből messzire utazni vagy zajos buliba menni, haladjunk kis lépésekben, így a szorongás fokozatosan csökken majd és egyre jobban alkalmazkodunk majd a pandémia utáni mindennapokhoz. Amennyiben még nem érzed biztonságosnak, hogy maszk nélkül szórakozz, vagy hogy kis légtérben sok emberrel legyél, ne erőltesd és ne engedd, hogy a barátaid rád erőltessék.