A repülőn még jókedvűek voltunk. Péter a kezemet fogta felszálláskor, ahogy mindig, tizenkét éve ez a szokásunk, és én akkor még azt hittem, ez a hét ugyanolyan lesz, mint a többi közös nyaralásunk. Görögországba mentünk, egy kis szigetre, amit még a nászutunk óta emlegettünk, hogy egyszer visszatérünk oda. Most, hogy a gyerekek már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a nagyival maradjanak egy hétre, végre eljött az ideje.
Az első két nap semmiben sem különbözött a megszokottól
Reggeliztünk a teraszon, ő elolvasta a híreket a telefonján, én a könyvemet lapozgattam, és közben néha váltottunk pár szót arról, hogy milyen meleg van, vagy hogy hova menjünk aznap. Ez a fajta csend nem zavart korábban soha. Most viszont, ahogy ott ültem vele szemben a napfényben, egyszer csak feltűnt, hogy már nem is várom, hogy megszólaljon.
A harmadik napon történt valami, ami apróságnak tűnik, mégis ez volt a kezdet. Egy kis taverna teraszán ültünk, a tenger felett lógott a nap, és a pincér, egy idősebb görög férfi, megkérdezte, hány éve házasok. Péter büszkén mondta, hogy tizenegy éve, mire a pincér elmosolyodott és azt mondta, hogy ez ma már ritkaság, hogy valaki ilyen szerelmesen néz a feleségére ennyi idő után. Én ekkor Péterre néztem, hogy tényleg úgy néz-e rám, ahogy a pincér mondta, és nem találtam semmit az arcán. Nem rosszat, nem is közömböset. Csak semmit. Mintha egy ismerőst nézne, akit régóta ismer, de akivel már nincs miről beszélgetnie. Olvass még a témában
Aznap este a szállodai szobában, miután lezuhanyoztam, ott feküdtem mellette az ágyban, és ő a telefonján játszott valami játékot, amit már hetek óta nyomogatott otthon is. Néztem a profilját a lámpafényben, azt az arcot, amit annyiszor megcsókoltam, és próbáltam felidézni, mikor éreztem utoljára azt a bizsergést, ami régen mindig eltöltött, ha csak ránéztem. Nem jött semmi. Csak egy furcsa, üres nyugalom, ami inkább hasonlított arra, amit egy testvér iránt érzek, mint amit egy férj iránt kellene.
Másnap elmentünk snorkelezni egy öbölbe, amit a helyiek ajánlottak. A víz alatt, a halak között úszkálva egyszer csak sírva fakadtam, ott, a maszk mögött, ahol senki sem látta. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, miért. Csak annyit éreztem, hogy valami nagyon régóta hiányzik, és eddig nem volt időm vagy bátorságom szembenézni vele.
Otthon a munka, a gyerekek iskolája, a bevásárlás, a rutin mindig eltakarta ezt az űrt. Itt, a nyugalomban, semmi sem takarta el.
Amikor kijöttem a vízből, Péter megkérdezte, hogy sírtam-e, mert vörös volt a szemem. Azt mondtam, hogy a sós víz csípte. Ő elfogadta ezt a választ, ahogy szinte mindent elfogad, amit mondok neki, mert megbízik bennem, és mert nincs oka kételkedni. Ez a bizalom, ami régen biztonságot adott, most hirtelen fájdalmasan súlyosnak tűnt. Mintha egy olyan szerepet kellene eljátszanom, amit már nem érzek magaménak.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
