Amikor még nem tudtam, mekkora a baj
Furcsa módon nem sírtam. Inkább az a fajta zsibbadtság vett erőt rajtam, ami akkor jön, amikor az agyad még nem döntötte el, hogy mekkora katasztrófáról van szó. Eszembe jutott az összes közös reggel, a közös barátok esküvője, ahol ő mondott pohárköszöntőt rólunk, a betegségem alatti éjszakák, amikor mellettem ült a kórházban. Ezek szerint mindez csak jól működő megszokás volt? Vagy tényleg csak most, hirtelen kopott ki belőle valami, amit korábban szeretetnek hívott, és ő maga sem tudja pontosan, hova tenni ezt az egészet?
Amikor visszaültem a kocsiba, nem kérdeztem semmit, ő sem szólt. Bekapcsoltuk a rádiót, mintha ez segítene betölteni azt az űrt, ami hirtelen ott ült közöttünk az ülések között. Hazáig szinte alig beszéltünk, csak a navigáció hangja törte meg a csendet néha, hogy melyik kijáratnál kell lehajtani. Furcsa volt hazaérni azzal a bőrönddel, tele tengerillatú ruhákkal, miközben az agyamban ott zakatolt az a mondat, hogy sosem szeretett igazán.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
