Kulturálisan és történetileg is igen változatos névadási gyakorlatokat ismerünk. Tudjuk azonban, hogy a személynevek megválasztásában is ugyanúgy divathullámok söpörnek végig, mint a ruházkodásban vagy a lakáskultúrában.
Ráadásul a nevek divatja társadalmilag fentről lefelé másolódik, így a régi arisztokráciát utánozta a nemesség, majd azt a polgárság és végül a paraszti rétegek. A divatban és a szokásokban szintén tetten érjük ezt a jelenséget.
Úgy tűnik azonban, hogy kultúráktól független, közös jellemzője a névválasztási gyakorlatnak, hogy a neveknek nem elsősorban a hangzása, hanem a jelentése határozta meg, alkalmasnak találták-e a gyermek számára. A jelentéssel ugyanis a név természetfeletti erejét szerették volna érvényesíteni, mintegy érintkezésen alapuló mágia útján: a név viselője azonosul az üzenettel, amit a név közvetít – érthető tehát a mondás, hogy nomen est omen, azaz a név maga az ember. Olvass még a témában
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy évekig titokban terápiába jártam miattuk
„A gond az, hogy azt hiszed, van időd…” – 10 kőkemény idézet, ami nem esik jól, de fontos tudni
A legnagyobb szeretet néha az, ha nem akarjuk megmenteni a másikat
Mantrák októberre: ez a neked szóló megerősítés a Mérleg szezonban
A kisgyermek számára saját neve 2–3 éves kora körül válik érdekessé, amikor már önmagát tudatosan elkülöníti édesanyja személyétől és szűkebb környezetében önállósodik. Amíg nem kezd el beszélni, csak tőlünk hallja a nevét – valószínű, hogy ez az egyik általa leggyakrabban hallott kifejezés –, mikor viszont már szavakat mond, rendszerint megpróbálkozik a saját nevével is. Három éves korban már arra is megtanítható, hogy a neve mit jelent. Érdemes ilyenkor időt szánni rá, hogy élményszerűen magyarázzuk el, mit takar a számára már ismerős megszólítás.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
