Ha valaki megkérdezné, honnan szedtem azt az ötletet tinédzserkoromban, hogy a „jó barátnő” laza, könnyed, mindig mosolyog, és sosem kér túl sokat, valószínűleg nem tudnék egyetlen forrást megnevezni. Inkább egy lassan beszivárgó, minden létező popkulturális résből csöpögő üzenet volt: romantikus filmekből, tinisorozatokból, regényekből, sőt még a Bravo magazin kérdezz-felelek rovataiból is ezt tanultuk.
A narratíva mindig ugyanaz volt: ha tetszeni akarsz egy fiúnak, véletlenül se mutasd ki, hogy fontos neked, ne legyél „nyűg”, ne várj túl sokat. A fiú szabadsága megkérdőjelezhetetlen szükséglet volt, a lány meg… hát, ő örüljön, hogy ott lehet a közelben.
És persze, gyerekként ez még valamennyire romantikusnak is tűnt. Hiszen ki ne akarna az a „cool girl” lenni, aki laza, nem kér számon semmit, a kocsmában üvegből sört iszik (de közben nem kenődik el a piros rúzsa), minden poénon nevet, és sosem kérdezi meg, hogy „végül is mi mik vagyunk?”. Hollywood megtanított rá: ha túl hamar beszélsz érzésekről, elijeszted. Ha szóvá teszel valamit, az „drámázás”. Ha kimondod, hogy komolyan gondolod, az „túl sok”. Olvass még a témában
Így aztán megtanultunk visszafogni magunkat. „Nem írok rá még egyszer, nehogy rámenős legyek.” „Nem kérdezem meg, miért nem válaszol napok óta, biztos csak elfoglalt.” „Nem mondom el, hogy megbántott, majd elmúlik.”
Felnőttként ma már látom: a „laza barátnő” mítosza nem csak hazugság, de kifejezetten káros is. Egy olyan nő idealizált képe, aki nem létezik – és nem is kellene léteznie. Felénk az az elvárás, hogy legyünk jelen, legyünk kedvesek, legyünk vonzóak… csak éppen saját elvárásaink, igényeink, hangunk ne legyen. Mintha a nő akkor lenne „jó”, ha nem zavar, nem kér, nem szól.
Persze, nem azt mondom, hogy az egészséges kapcsolatba belefér az állandó féltékenykedés vagy az, ha rátelepszünk a másikra. A partner nem kell, hogy a világunk középpontjává zsugorodjon, és abban is hiszek, hogy mindenkinek szüksége van saját térre és életre. Nem hiszek viszont a kontrollban, a szorongásból vezérelt számonkérésben, vagy abban, hogy a szerelem azt jelenti, hogy minden percet együtt kell tölteni.
De abban sem hiszek már, hogy a szerethetőség feltétele az alázatos visszavonulás.
Nem szeretnék „laza barátnő” lenni. Nem szeretném magam úgy összehúzni, hogy beleférjek valaki elképzelésébe arról, milyen, ha van egy barátnőd, aki ott van, amikor kell, de megszűnik létezni, amikor nincs rá szükséged, és legfőképpen nem okoz problémát soha, semmilyen területen.
