Vannak igényeim. Vannak határaim. Van hangom. És igen, vágyom törődésre, figyelemre, egy partnerre, aki kommunikál, aki jelen van. Aki nem csak „elvan velem”, hanem épít velem. Valakire, aki úgy éli meg, hogy kapcsolódok, és nem úgy, hogy zavarok.
Ha valaki számára az túl sok, hogy kimondom, ha valami rosszul esik, vagy elvárom, hogy egyenrangú felek legyünk, akkor ott nem velem van a baj. Sajnálom, de én párt akarok, nem mellékszerepet egy férfi főszereplő életében.
Ha felnőttként valamiben biztos vagyok, az ez: az a kapcsolat, amelyik attól működik, hogy én csendben maradok, nem kapcsolat. Csak egy illúzió. Márpedig önmagam elnyomása túl nagy ár valamiért, ami nem is létezik.
