Hogyan lettünk egymás mellett idegenek?
Utána napokig azon gondolkodtam, mikor kezdődött ez. Nem volt egy nagy csata, nem hangzottak el durva szavak, nem csaptunk ajtót egymás előtt. Csak lassan, észrevétlenül átalakult minden. A telefonhívások egyre ritkábbá váltak, aztán elmaradtak. Az esti beszélgetések, amikor elmeséltem a napom apró történéseit, egyre rövidebbek lettek, mígnem már csak annyi maradt belőlük: „Jó, oké.” Én pedig közben azt hittem, hogy ez a megszokás egyfajta biztonságot jelent, nem pedig azt, hogy már nem is figyelünk egymásra.
Az a három nap, amelyet távol töltöttem, egy másik városban tartott továbbképzéssel telt. Régen ilyenkor legalább kétszer felhívott volna, hogy megkérdezze, hogyan megy, kikkel találkoztam, és mikor jövök haza. Most annyi történt, hogy egyszer küldött egy üzenetet: „Vettél már vonatjegyet vissza? Mert kellene tudnom, mikor érsz haza.” Nem az érdekelte, hogy vagyok, csak a logisztika. Ültem a szállodai szoba ágyán, a telefont a kezemben tartva, és éreztem, hogy valami összeszorul a gyomromban.
Nem is szomorúság volt ez, inkább egy furcsa üresség: mintha végül is senkinek nem hiányoznék.
Elkezdtem visszaemlékezni azokra az évekre, amikor még vártam, hogy hazaérjen a munkából, és ő is örült, ha benyitottam az ajtón. Most úgy köszönünk egymásnak, mint két szobatárs, akik betartják a közös háztartás szabályait, de nem sok közük van egymáshoz azon túl, hogy ki mosogat és ki viszi ki a szemetet. Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
