A multitasking manapság szinte mintha elvárás lenne mindenkitől: ha egyszerre csak egyetlen dolgot csinálsz, úgy érezheted, hogy nem használod ki teljesen az idődet, hiszen a kolléganő is átnézi az e-mailjeit ebéd közben, a barátnőd meg lebeszéli az orvosi időpontjait, amíg a BKV-n ingázik.
Pedig szakértők szerint érdemes lenne néha lelassítani, és egyszerre csak egy dologra figyelni – én öt napig kipróbáltam, milyen is az, és már az első néhány órában csúfosan elbuktam.
A multitaskingot azért fejlesztettük ki a mindennapjaink során, mert abban az illúzióban élünk, hogy sokkal hatékonyabbak leszünk tőle, és több mindent bele tudunk sűríteni egy napba, mintha egyszerre csak egy dolgot csinálnánk. Mi, nők, szeretjük azt hinni, hogy jobbak vagyunk ebben, mint a férfiak (és a tapasztalat egyébként tényleg azt mutatja, hogy bizonyos szinten így is van), de az igazság az, hogy senki nem igazán hatékony akkor, ha egyszerre több dolgot is csinál – a tudomány legalább is ezt bizonyította be.
Sőt, kutatások már kimutatták, hogy szó szerint képtelenek vagyunk egyszerre rendesen figyelni több dologra is – valójában mindenre csak egy kicsit figyelünk oda, vagy egy dologra teljesen, és másra alig, és itt már feleslegessé válik maga a multitasking kifejezés is.
De úgy gondoltam, hogy mivel én is nagy multitaskolónak tartom magam (de csúnya ez így leírva), kipróbálom, hogy mi van akkor, ha meg sem próbálok egyszerre több dolgot csinálni.
Azzal alapvetően tisztában voltam, hogy az életem két területén nem vagyok hajlandó abbahagyni a multitaskingot: nem fogok zene nélkül edzeni, és olvasás vagy tévénézés nélkül enni.
Berögződések
Első valószínűleg teljesen érthető, aki próbált már teljes csendben futni, az tudja, miről beszélek, utóbbi pedig abból adódik, hogy úgy nőttem fel: mindig csináltunk valamit evés közben, ezért ez nekem már csak egy olyan berögződés, ami valószínűleg soha nem fog elmúlni. Másrészt nagyon jól esik ebédszünetben a munkahelyen például arra a fél órára olvasni egy kicsit, és lejönni a netről, nem képernyőre figyelni, hanem kulturálódni – még akkor is, ha nem Shakespeare-t, hanem skandináv krimiket olvasok.
Szóval, ébredés után az első dolog, amin elhasaltam, az a reggelizés volt – közben Jóbarátokat néztem, és beszélgettem a barátommal, aki, bár nem túl közlékeny korán reggel, azért szereti, ha néha hozzá szólok. De mivel ez már előre letisztázott kihágásnak minősült, számoljuk az első bukásnak a fogmosás közbeni hírolvasást – fel sem tűnt, hogy miközben az elektromos fogkefémmel mostam a fogaimat, a kefe applikációján futó híreket olvasgattam.
Ingázás alatt semmi?
De innen már csak rosszabb lett a helyzet, ugyanis a négyeshatoson reflexszerűen vettem elő magamnak a könyvemet, mert a napi kétszeri, majdnem egyórás ingázást olvasással szoktam elviselhetőbbé tenni. Itt hamar rájöttem, hogy megint multitaskingolok, és nem egy dologra figyelek, ezért elraktam a könyvet (és vele a telefont is, amit fél szemmel azért mindig nézek), majd 45-50 percig csak bámultam ki a villamos ablakán. Nem volt túl izgalmas.
A munka
Az öt nap alatt a legtöbbet abból nyertem, hogy munka közben igyekeztem csak egy dologra figyelni.
Alapvetően újságíróként nagyon nehéz nem megosztani a figyelmemet, hiszen mindig jön egy sürgős e-mail, egy lecserélendő kép, egy fontosabb hír, de annak is nehéz ellenállni, hogy Facebookon ne írjak vissza a barátaimnak, ha látom, hogy villog a telefonom. Viszont akárhányszor ez sikerült, harmadannyi idő alatt végeztem egy dolgommal, ahelyett, hogy fél napot húztam volna, mint a rétestésztát.
A munkahelyen mindenképpen megvan a létjogosultsága annak, hogy befejezzük a multitaskingot – ami magában elég fura, mivel alapvetően innen indult ki. Én legalább is mindenképpen hatékonyabbnak éreztem magam, amikor egyszerre csak egyvalamire koncentráltam, és igyekeztem minél előbb végezni vele.
Az igazi kihívás az üresjáratok kitöltése volt: a már említett tömegközlekedés, a sorozatnézés, ami közben nem nassolhattam, és nem nyúlhattam a telefonomhoz sem (nem is akarom leírni, hányszor sikerült ezt teljesen betartani, annyira szomorú).
Az esték
Edzés után azonnal ki kellett kapcsolni a zenét, a fehérjeporomat nem ihattam meg a hazafele úton, és nem ügyködhettem takarítással, miközben a háttérben az éppen esedékes trash reality legújabb része ment.
Utóbbit sikerült megszegni szintén már rögtön a hétfői napon: annyira megcsúsztam a délutánommal, hogy nem tudtam a hétre előre főzni magamnak, csak este 9 óra után, amikor már az előbb említett reality műsor is ment. Mivel ezt barátommal a teljes agykikapcsolásra használjuk bűnös élvezetként, muszáj volt néznem, és közben főznöm is magamra, így itt is csúfosan elbuktam.
Tanulság
Az öt nap tanulsága viszont egyértelműen az volt, hogy a nap minden szakaszában egyetlen dologra figyelni fizikai képtelenség, de legalább is borzasztó nehéz és felesleges.
Nem attól fogok agyban lemerülni, hogy a négyeshatoson könyvet olvasok, és ha jólesik nassolni, miközben a Netflixet bámulom, az sem fog sokat ártani (maximum nem figyelek oda, többet eszem, és többet mutat majd a mérleg – de vállalom a kockázatot). Ehelyett én inkább azt találtam hatásosnak, ha minden nap egy kicsit szó szerint semmit sem csináltam, csak ültem, és hagytam, hogy kikapcsoljon az agyam – ez jobban segít feltöltődni, mint bármilyen olvasás nélküli villamosút.