Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a saját szabályaink szerint élünk, ám a mindennapok realizmusa sokszor egészen más képet mutat. Van egy láthatatlan határvonal az otthoni szabadságunk és a valóság között, amit sokkal nehezebb átlépni, mint azt elsőre gondolnánk. És néha egy egészen apró, hétköznapi ruhadarab is elég ahhoz, hogy szembenézzünk a legmélyebb dinamikáinkkal.
Pár napja álltam a tükör előtt és egy testre simuló, nyári top volt rajtam – tudod, az a nyak felé szűkülő fazon, ami csak pánt nélküli melltartóval mutat jól. Tavaly volt rajtam utoljára, és most felpróbáltam, hogy megnézzem, hogyan fest. Otthon, a négy fal biztonságában nyilván melltartó nélkül bújtam bele. Néztem magam a tükörben, és őszinte elégedettséget éreztem. Szeretem a melleimet, teljesen jól mutattak ebben a felsőben is. Meg sem látszik rajtuk az idő múlása, az meg főleg nem, hogy szültem egy gyereket.
Már éppen elindultam volna a boltba, de a kulcscsomóért nyúlva hirtelen megtorpantam. Ránéztem a szék karfájára dobott melltartóra, és belém nyilallt: tényleg nem akarom felvenni. Dög meleg volt, szabadságra és szellősségre vágytam. De mégis felvettem. Nem azért, mert a testemnek szüksége lett volna rá, hanem mert féltem. Féltem attól a láthatatlan, mégis elképesztően nehéz súlytól, amit úgy hívnak: férfitekintet. És legfőképp attól, hogy összefutok egy ismerőssel, ami nálunk – mivel kisvárosban élünk –, nagyjából kivédhetetlen. Olvass még a témában
Nem veszek felesleges ruhát, mióta erre a 3+1 dologra figyelek
Ezt teszem, ha nyilvános helyen hisztiző gyereket látok – és neked is ezt kellene
Eltelt egy nap úgy, hogy senkivel nem beszéltem – és meglepően jól esett
Hogyan reagálsz, ha felborul a megszokott rend? Teszteld a változásokhoz való viszonyodat!
Az ágyhoz kötöttségtől a közügyig
Nagyon hosszú évek kőkemény önismereti munkája van abban, hogy ennyire kibékültem a tükörképemmel, de a legnagyobb áttörést nem az hozta meg, hogy nosztalgiázni kezdtem azon, micsoda topformában voltam egykoron. Volt egy balesetem, ami után hónapokig feküdtem, ez az időszak pedig alaposan átértékeltette velem az életemet és a testemhez fűződő viszonyomat is.
Ráébredtem, hogy egyáltalán nem természetes az, hogy az ember fel tud kelni az ágyból, ki tud menni egyedül a mosdóba, vagy magától meg tudja mosni a haját. A működő, egészséges test valójában egy csodálatos ajándék. A felépülésem után úgy éreztem, az a minimum, amit megadhatok magamnak, hogy büszkén és szeretettel vállalom a testemet.
Éppen ezért a valódi dilemmám sosem a tükör előtt dől el, hanem ott, ahol átlépem a küszöböt és kilépek az utcára.
Mert abban a pillanatban, hogy egy nő melltartó nélkül hagyja el a házat, a mellei valahogy megszűnnek a saját teste részei lenni – onnantól kezdve hirtelen közüggyé válnak.
Minden nő ismeri azt a tipikus, pásztázó nézést, amelyik a szemeinknél jóval lejjebb téved, kicsit ott felejtődik, és egy pillantás alatt átminősít. A társadalom hajlamos a melltartó hiányát azonnal szexuális provokációnak, vagy – ha éppen nem találja elég szexinek a látványt –, akkor ápolatlan igénytelenségnek megbélyegezni. Így vált ez a sokszor kényelmetlen, meleg textildarab a tartás helyett egyfajta társadalmi pajzzsá. Valójában nem minket, nőket véd meg, sokszor nem nekünk praktikus, hanem pusztán elrejti azt, amit a világ egyébként túlontúl górcső alá venne, megfosztva minket a biztonságérzetünktől.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
