Alapvetően egy cinikus ember vagyok. Nem az a fajta, aki kimondottan goromba vagy mogorva, de az a típus, aki inkább hátrébb húzódik a társasági helyzetekben, és kicsit gyanakodva figyeli a túlzott lelkesedést.
Mindig is zavart, amikor valaki folyton mosolyog, mindenhez van egy vidám megjegyzése, és mindenben képes meglátni a pozitívumot. Őszintén szólva ez engem inkább irritált, mint inspirált. Ugyanakkor az elmúlt időszakban egyre többet gondolkodtam azon: vajon tényleg boldogabbak ezek az emberek? És ha igen, akkor mi van, ha valami olyasmiből maradok ki, amitől nekem is könnyebb, jobb lehetne az életem?
Ezért elhatároztam, hogy teszek egy kísérletet: megpróbálok kedvesebb, nyitottabb lenni másokkal két teljes héten keresztül. Igen, akkor is, ha olyan dolgokat kell csinálnom, amik eddig kívül estek a komfortzónámon. Olvass még a témában
Nem arról van szó, hogy eddig goromba lettem volna. Soha nem volt szokásom udvariatlannak vagy direkt bunkónak lenni. De eddig hiányzott belőlem az a tudatosság, hogy apró kedvességekkel jobbá tehetném mások napját.
Az első próbálkozásom teljesen hétköznapi volt: megdicsértem a kasszás körmeit a boltban. Nem volt semmi extra, csak egy spontán megjegyzés, de nekem komolyan erőt kellett gyűjtenem hozzá. A reakcióból azonban már a következő pillanatban láttam, hogy megérte: az arca úgy felragyogott, hogy percekig nem tudtam kiverni a fejemből.
Másnap, amikor sorban álltam, észrevettem, hogy mögöttem egy idős néni csak egyetlen doboz tejjel álldogál, miközben az én kosaramban nyolc-tíz tétel volt. Előre engedtem. Hálásan megköszönte, majd elhadarta, hogy csak emiatt szaladt le, de sietnie kell, mert a lányának segít vigyázni a nagyobbik gyerekre, most jöttek ugyanis haza a kórházból az újszülött kistesóval. Kislány, igen, köszöni szépen, jaj nagyon nehéz szülés volt, de most már mindketten jól vannak, a nagytesó is nagyon örül. Hirtelen egy vadidegen ember legboldogabb napjainak részese lettem, ha csak néhány pillanatra is.
Egy hirtelen esősre váltott napon a buszon ülve megdicsértem egy néni kutyáját, hogy milyen aranyos a kis pulcsija. A néni büszkén mesélte, hogy ő maga kötötte, sőt, ugyanolyat készített a férjének is. Bárcsak láthattam volna őket együtt!
Ezek az apró gesztusok nemcsak másokat tettek boldogabbá, hanem engem is. Egy idő után azon kaptam magam, hogy jobb történeteim vannak a mindennapokból.
Nemcsak végigrohantam a teendőimen, hanem része lettem más emberek örömének, pillanatainak. Az is meglepett, mennyire megváltoztatta a hozzáállásomat a szociális életemhez: eddig azt hittem, hogy ezek a rövid, felszínes interakciók nem számítanak igazán, de valójában éppen ezek képesek kimozdítani a megszokott, belső köreimből.
A pszichológia régóta hangsúlyozza, hogy a kedvesség nemcsak az adott pillanatban tesz jót, hanem hosszú távon is hat a mentális egészségünkre. A kedves gesztusok dopamint és oxitocint szabadítanak fel, vagyis valóban boldogabbnak érezzük magunkat tőlük. Egy mosoly, egy dicséret vagy egy apró figyelmesség láncreakciót indít: nemcsak mi leszünk jobb hangulatban, hanem mások is, és gyakran vissza is kapjuk ugyanazt a pozitivitást.
Nem állítom, hogy hirtelen átalakultam volna egy született optimistává. Nem változott meg az alapbeállítottságom: továbbra sem vagyok az a típus, aki minden reggel csillogó szemmel ugrik ki az ágyból. De megtapasztaltam, hogy ha tudatosan nyitok az emberek felé, ha megengedem magamnak, hogy apró kedvességeket adjak, az visszahat rám is.
Arra jutottam, hogy talán tanulhatunk valamit azoktól, akiket korábban idegesítően optimistának tartottam. Nem kell a bőrünkből kibújni, nem kell teljesen más emberré válni – néha elég, ha csak kicsit kedvesebbek vagyunk, mint tegnap voltunk.
