Potter az 1980-as években kezdett el filmeket készíteni a Margaret Thatcher-féle Nagy-Britannia neokonzervativizmusára reagáló radikális művészeti szcéna részeként. A 28. paragrafust, amely megtiltotta a helyi hatóságok számára a „homoszexualitás népszerűsítését”, 1988-ban vezették be, a fokozódó AIDS-válság hátterében. Az olyan filmkészítők, mint Derek Jarman, erre a felerősödött homofóbiára úgy reagáltak, hogy szókimondó, a queer politikát középpontba állító, határokat feszegető filmeket készítettek, amelyek az újonnan indított Channel 4 televíziós csatornán találtak otthonra.
A film természetesen hatalmas visszhangot váltott ki, és legalább annyian gyűlölték merész témaválasztásáért, mint ahányan istenítették, a queer közösségekben pedig ma is rendszeres viták tárgya.
Filmkritikusok szerint az Orlando, mint mi magunk is mindannyian, egy adott pillanat terméke. Az egyik dolog azonban, amit Woolf maradandó története kifejez, hogy az idő néha nem úgy mozog, ahogyan azt várjuk. Talán az egyik oka annak, hogy a film ilyen maradandó, az, hogy a történelem ismétli önmagát. Potter Orlandóját most, a kultúrharcok és az újraéledő transzellenes retorika korában újranézve megdöbbentő, hogy milyen felszabadító érzés egy olyan filmet nézni, amely ilyen könnyedséggel kezeli a nemi identitást.
