Virginia Woolf klasszikus regényének Sally Potter által készített adaptációjában – a film idén ünnepli 30. évfordulóját – Tilda Swinton alakította az időutazó, nemet váltó figurát. A film a kilencvenes évek eleji Nagy-Britannia homofóbiájára adott transzgresszív válasz volt, és ma is aktuális – írja Rachel Pronger a BBC cikkében.
Az Orlando, Virginia Woolf kísérleti regénye azonnali kritikai és kereskedelmi sikert aratott, amikor 1928-ban megjelent, és hírneve azóta csak nőtt. Az Orlando egy időutazó arisztokrata története, aki 400 év történelmét éli át – és közben nemet vált -, eredetileg Woolf szerelme, Vita Sackville-West tiszteletére íródott, ma pedig queer és feminista mérföldkőnek számít. Művészek, filmesek és írók generációit inspirálta, és balett, opera és színházi előadásként is feldolgozták – a legújabb színpadi változat idén kerül bemutatásra Londonban.
A legjobb ilyen újragondolások az Orlandót a queer képzelet folyamatosan fejlődő műveként közelítik meg. Sally Potter filmadaptációja jó példa erre. Az 1992-es velencei filmfesztiválon bemutatott, meleg fogadtatásban részesült Potter-féle Orlando ma már bravúros adaptációnak számít.
A Tilda Swinton főszereplésével készült film egy szellemes és pazar részletekkel teli történelmi mókázás. A korszakokon átívelő narratíva ellenére azonban ez a film a brit történelem egy nagyon konkrét pillanatát tükrözi. Woolf szövegének szellemiségéhez hűen a Potter-féle Orlando átitatódik a queer kultúrával, és az évtizedek során az LMBTQI+ rajongók egymást követő generációinak lenyűgöző – és ambivalens – témájává vált.
Hosszú ideig készült a film
Potternek majdnem egy évtizedbe telt, mire az Orlandot a vászonra vitte. A filmrendező először tinédzserként szeretett bele a könyvbe, és azonnal felismerte benne a filmes potenciált. „Amikor elolvastam, láttam a dolgot” – mondta Potter egy interjúban. „Úgy éltem meg… mint egy képsorozatot, amely 1600-tól napjainkig száguld át az időn és a téren.” 1984-ben kezdte el az Orlando bemutatását a finanszírozóknak, de ekkor a befektetők azt mondták neki, hogy a koncepció „megvalósíthatatlan, lehetetlen, túl drága és amúgy sem érdekes.” Potter átmenetileg elkedvetlenedett, de a nyolcvanas évek végén újult elszántsággal tért vissza a projekthez.
Potter az 1980-as években kezdett el filmeket készíteni a Margaret Thatcher-féle Nagy-Britannia neokonzervativizmusára reagáló radikális művészeti szcéna részeként. A 28. paragrafust, amely megtiltotta a helyi hatóságok számára a „homoszexualitás népszerűsítését”, 1988-ban vezették be, a fokozódó AIDS-válság hátterében. Az olyan filmkészítők, mint Derek Jarman, erre a felerősödött homofóbiára úgy reagáltak, hogy szókimondó, a queer politikát középpontba állító, határokat feszegető filmeket készítettek, amelyek az újonnan indított Channel 4 televíziós csatornán találtak otthonra.
A film természetesen hatalmas visszhangot váltott ki, és legalább annyian gyűlölték merész témaválasztásáért, mint ahányan istenítették, a queer közösségekben pedig ma is rendszeres viták tárgya.
Filmkritikusok szerint az Orlando, mint mi magunk is mindannyian, egy adott pillanat terméke. Az egyik dolog azonban, amit Woolf maradandó története kifejez, hogy az idő néha nem úgy mozog, ahogyan azt várjuk. Talán az egyik oka annak, hogy a film ilyen maradandó, az, hogy a történelem ismétli önmagát. Potter Orlandóját most, a kultúrharcok és az újraéledő transzellenes retorika korában újranézve megdöbbentő, hogy milyen felszabadító érzés egy olyan filmet nézni, amely ilyen könnyedséggel kezeli a nemi identitást.