Oké, egy filmnek nem feltétlenül célja, hogy a valóságot ábrázolja, sőt. De azért mégis vannak dolgok, amik engem annyira felbosszantanak, hogy nem is vagyok többé képes a cselekményre fókuszálni. Vajon, aki ezeket a jeleneteket rendezi, az egy párhuzamos valóságban él?
3/4 Telefonbeszélgetések
„Akkor átjössz délután?” „Sajnos nem tudok, segítenem kell a nagymamámnak.” „Hogy érted azt, hogy segítened kell a nagymamádnak?” „Már a múlt héten megígértem neki.” „Már a múlt héten megígérted neki? De hiszen mi tegnap beszéltünk.” „Igen, de tegnap elfelejtettem.” „Tegnap elfelejtetted?” – mégis ki az, aki úgy telefonál, hogy a másik minden mondatát megismétli?
Ja igen, az, aki egy film forgatókönyvét mondja vissza, és kénytelen úgy beszélni, hogy akkor is követhessük a beszélgetést, ha a másikat nem halljuk.
Külön kedvencem még, hogy soha nincs olyan, hogy a másik éppen a metrón van, esetleg a kasszánál fizet, és emiatt nem hallják egymást a hívók, vagy megszakad a vonal, esetleg eleve olyan kedvvel hallóz bele a hívott fél a telefonba, hogy a másiknak rögtön el is megy a kedve a beszélgetéstől. Ja, és soha senki nem köszön el, csak leteszi a kagylót.
A cikk a hirdetés után folytatódik a következő oldalon, lapozz!