Reméljük, ez a magyar viszonylatban igencsak közismert jelenség nem minden szülőben elevenít fel saját élményeket.
Diákként és szülőként egyaránt sokunk találkozhatott az iskola „ördögével”, a „mérgező tanárral”, aki elveszi a gyerekek kedvét a tanulástól, a tantárgytól és van úgy, hogy az iskolába járástól is. Mit tehetünk gyermekeink védelmében? Egyáltalán, hogyan érdemes reagálni őket ilyen helyzetekre?
A „mérgező tanár” szindróma sokarcú tud lenni. Egyrészt van az a típus, akit annyira leköt saját tantárgyának fontossága, hogy nincs tekintettel a gyerek más irányú kötelezettségeire. Ezzel gyakorlatilag folyamatos stresszben tartja a diákokat és képes a végletekig elmenően retorziókat alkalmazni a mulasztásoknál is. Nincs az a gyerek, aki képes egyenletesen teljesíteni és ez felnőtt életünkre is érvényes. Bárkinél becsúszhat egy kis hiba, ezt a jó tanárok tudják a helyén kezelni.
A mumus tanár pontosan a perfekcionizmusával öli ki az érdeklődést a diákokból. Vadássza a hibákat, majd ezeket szóvá is teszi, nem ritkán megalázza a rosszul teljesítőket.
A másik remek jelenség, amikor a tanár számára nem szimpatikus a gyerek és kipécézi magának. Ilyenkor a diák célponttá válik, folyamatos elszámoltatásban van része, nem ritkán pellengérre állítja. Rendszeresen felelteti, ha hiányzik, szinte kötelezően felel a következő órán, élcelődik a botlásain stb. Mivel a tanárban munkáló ellenérzés alapja az antipátia, tehát szubjektív, előfordul, hogy a diák egyéniségére, külsejére stb. tesz elmarasztaló megjegyzéseket. Viselkedése valóságos iskolai pszichoterrorrá fajul, ami már jogi kategória is.
Sok esetben nem egy szaktanár részéről tapasztaljuk ezt a magatartást, hanem az osztályfőnök viselkedése veri ki a biztosítékot.
Például azzal, hogy csendesen eltűri, ha valamelyik gyereket rendszeresen bántják a társai, csúfolják, kirekesztik, esetleg fizikailag bántalmazzák. Mintha csak nem látná, tudomást sem vesz róla.
Bár ez sokáig ártalmatlannak tűnik, a túlságosan laza tanár legalább annyira bántalmazó, mint agresszívabb társai, méghozzá azáltal, hogy elhanyagolja a gyerekek fejlődését és nem tud érdeklődést kelteni a szaktárgy ismeretei iránt. A diákok egy ideig vagánynak tartják ezt a lazaságot, de amikor már érzik a hátrányait, maguk is rájönnek, hogy átverték őket. Egyfajta passzív agresszió az elhanyagolás, tehát korántsem enyhe kategória.
Jelek
Ha most gyűjtésbe kezdenénk, mindegyik esetre találnánk példákat, az egész ország területéről. Ennél fontosabb kérdés azonban, hogy miből jövünk rá, ha ilyesmi történik a gyerekkel az iskolában és mit kell tennünk annak érdekében, hogy megoldódjon a probléma.
Bizonyos értelemben nem nehéz rájönni, csak általában későre azonosítjuk be a gyermek viselkedésének okait. A jó tanulónak romlani kezdenek a jegyei; a gyerek, aki szeret iskolába járni, egyre többet betegeskedik és keresi az ürügyet, hogy ne kelljen mennie; nem beszél az iskolában történtekről; szívesen vonul el, hogy egyedül lehessen stb. Amikor ezek a tünetek már nem szórványosan jelentkeznek, hanem állandósulnak, joggal gyanakodhatunk. Persze, nem kötelezően és főként nem automatikusan a rossz tanár hatását kell sejtenünk, de mindenképpen ki kell derítenünk az okokat.
A beszélgetés kulcsfontosságú. A terhek, titkok, amelyeket egy gyerek cipel, beszélgetéssel tudnak leginkább a felszínre kerülni.
Ugyanakkor a gyerek környezetében is végezhetünk egy villámkutatást: szülőtársak, osztálytársak megkérdezése révén is újabb információkhoz jutunk. Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk, az osztályfőnököt is meg kell kérdezni az iskolai működésről. Minden szempont hozhat be olyan új vonatkozásokat, amelyek révén könnyebben körvonalazódnak a probléma okai.
Amikor meggyőződtünk róla, hogy a tanár vagy az osztályfőnök „működése” okozza gyermekünk hasfájásait, azonnal lépnünk kell, mert a gyermek nem tudja megvédeni önmagát sem a felnőttekkel, sem tanáraival szemben.
Első körben az érintett tanárral érdemes beszélni, hátha valami olyasmi van a probléma mögött, amit mi, szülőként nem láthatunk, mert nem vagyunk az iskolában. Amennyiben az illető pedagógussal nem tudunk dűlőre jutni és a gyerekben továbbra sem oldódik a feszültség (esetleg még retorziókban is részesül amiért mi számonkértük a tanárt vagy az osztályfőnököt), a következő szint az iskolaigazgató.
Gyakori reakció, hogy az intézményvezető időt kér, hogy felderítse a terepet, mert jellemzően nem tud a problémáról (és nem is várhatjuk el tőle, hogy mindenről tudjon). Ha ezek után nincs konstruktív megoldási javaslata, jön a szakfelügyelet és az ombudsman, vagyis az Oktatási Jogok Biztosa. Ha nem hiszünk a hivatali út sikerében és túlságosan hosszúnak mutatkozik az eljárás, a gyermeket ki kell venni a mérgező környezetből, mert nagy árat fog fizetni a „türelemért”. Súlyosabb esetben keressünk egy pszichológust a gyerek számára, hogy együtt feloldjuk a benne kialakult sérelmeket, gátakat – ne cipelje tovább egy ilyen történet terheit.
A folytatásban: Hazai helyzet
Hazai helyzet
Talán nem árulok el titkot, amikor azt mondom, hogy Magyarországon a pedagógus szakma kritikus időszakát éli. Erős kettősség jellemzi az oktatás színvonalát: vannak kiváló, rátermett és szívvel-lélekkel dolgozó pedagógusok és van egy „sérült” réteg, akik saját kudarcaikért másokat, sokszor a gyerekeket okolják.
Már a kiválasztásnál is gondok vannak: bárki bekerülhet a tanári szakokra, aki tanulmányai pontszámai alapján a vonal fölött van. Így aztán pontosan a lényeget, azaz a pszichológiai alkalmasságot mellőzi a szakma és a legjobb szándék ellenére sok olyan tanár is a pályára kerül, aki sem személyiségében, sem belső állapota szerint nem alkalmas erre a pályára.
A jelenség szerves része ugyanakkor, hogy a mai gyerekeket már más módszerekkel és eszközökkel lehet lekötni, mint akár 20 évvel ezelőtt, ráadásul másképpen kell velük kommunikálni, hogy hatékonyak lehessünk. A frusztráció oka sokszor pontosan a tanárképzés és a valóság közötti diszkrepanciában keresendő: a pedagógusok felkészítése még mindig elmarad a kor követelményeitől és ez sok tanárban feszültséget okoz. Türelmetlenebbé, a sikertelenségtől egyre cinikusabbá válhatnak.
Szülőként sokat tehetünk a „méregfogak” kialakulásáank megelőzésében és kezelésében is. Egy cipőben járunk, mi is látjuk a szakmai környezet kihívásait akkor is, ha nem vagyunk pedagógusok. Ráadásul gyermekünket bízzuk az iskolára és érdemes nemcsak a gyerekkel, hanem a pedagógusokkal is többet beszélgetni, hiszen rajtuk is nagy a nyomás, ráadásul nekik sincs valódi lehetőségük problémáik megosztására.
Kép forrása: DGLimages