Ilyenkor ugyanis valójában nem a feltevéshez vagy a személyhez ragaszkodunk, hanem ahhoz az emberhez, akik abban az időszakban mi magunk voltunk.
Szeretjük a lányt, a nőt, akivé általa váltunk, azt gondoljuk, varázsereje volt, ő tett minket rajongóvá, odaadóvá, szenvedélyes macskává vagy bújós kiscicává.
Varázskeze volt, formált minket, és varázsszavakat suttogott, ittuk, kortyoltuk a személyiségét. Tetszelgünk újra, abban a régen homályos, megrepedt tükörben, reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók. De elmúlt, vége van. Elfújta a szél. A szerelmek csak egy ideig élnek tovább félrecsúszott nyakkendőkben, elvétett szavakban és összetépett levelekben. A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni. Régen lejárt az érzés szavatossága, az utak végérvényesen kettéváltak, a személyiség fejlődött vagy torzult, de gyökeresen változott.
Azt gondoljuk, egy a régmúlt szerelem örökre életünk részévé válik, megjelöl láthatatlan stigmával, mérföldkő lesz, viszonyítási alap, ahová érdemes mindig visszatérni? Egy szívünkön lábnyomokat hagyó szerelem valóban érzelmileg monumentális élmény, főleg, ha az első ilyen meghatározó jellegű tapasztalatban van részünk.
