Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete ennek a kifejezésnek? Megőrizte-e még szépségét, különleges mivoltát? Vagy inkább divatjamúlt, idejét veszített dolog ez, mint az emlékkönyvből elénk hulló, egykor szépséges, préselt szárazvirág darabok? Beleszippantva, halványan, homályosan érzékeljük még, de az egész mára széthullott, és értelmét veszítette.
Fájdalmasan, és sajnos igen olajozottan működik a női metamorfózis. Íratlan szabályok öntudatos feminista szlogenek születnek, hogy a nő pontosan ugyanolyan, mint a férfi, csak vaginája van. Felmerül a kérdés, ha mindannyian egy kaptafára készült, unalmas, egynemű klónok vagyunk, mi hozza el óriás masnival átkötve, díszcsomagolásban a Szerelmet?
És ha netán megtapasztaljuk az ajándékba kapott boldogság érzést, miért kezdjük el kalitkába zárni, önkényesen birtokolni, megfosztva szabad áramlásától? Csak nagy ritkán tárjuk ki az ajtót, kizárólag akkor, amikor nekünk megfelel, de ilyenkor simogatásunkkal, csókjainkkal, túláradó szeretetünkkel megfojtjuk, túletetjük önmagunkkal, mint szegény, magányos rabságban élő kanárit. Olvass még a témában
Aztán egy napon a madár megelégeli az idomított életet, a rendszertelen szerelemáramlást, elege lesz a kiegyensúlyozatlan szerelemdiétából, egyenletes érzelmeket akar, nem heteken át tartó kiéheztetést, majd pedig elárasztásos technikát.
Ekkor lesz a nőből „elhagyott némber”, és forralja, méregkeverő kanállal kavargatja a bosszú langyos italát. Miért? Mert női méltósága valahol ott hever, levetett kígyóbőrként lelkének kietlen sivatagában, örökre kibújt belőle, és már arra sem emlékszik, hogy valaha létezett önbecsülés.
Manapság nehezen létesítünk mély, emberi kapcsolatokat, és a felnőttkorban kötött barátság, ritka, mint a fehér holló. Ugyanakkor, ha megszeretünk valakit, akkor képtelenek vagyunk elengedni őt, valahogy nem tudunk méltósággal veszíteni. Képtelenek vagyunk elviselni, hogy kiröppent az agyon fojtogatott szerelemmadár, és mindenfélét kieszelünk, hogy új, rólunk végérvényesen leválasztott életmenetét megkeserítsük. Mi magunk képtelenek vagyunk leválni róla, mintha csak valamiféle felnőtt szerelmi köldökzsinórt kellene végleg elkötni, képtelenek vagyunk rá. Erőszakkal jelen vagyunk az életében, időnként bejelentkezünk, befolyásoljuk, beleszólunk a döntéseibe, megakadályozzuk az újrakezdésben, rombolunk, törünk-zúzunk, átkozott boszorkányként, életenergiánk a bosszú forralására fókuszálódik.
Az elhagyott nő ilyenkor hibát hibára halmoz, lássunk néhány ordító példát. Melyek ezek?
Először is könyörög. Térden állva, sírva, zokogva, kontrollt veszítve. Mindenki egyetért azzal a ténnyel, hogy életünk döntéseit gyakran térden állva, sírva, elvonulva, vagy imára kulcsolt kézzel hozzuk meg. Ez viszont nem az a szituáció. Ekkor előhívjuk, felszínre emeljük a bennünk élő gyermeket múltunk állóvizéből, hadd sírjon, toporzékoljon, mert elvették a játékszerét, vagy éppen, nem kapta meg a kirakatból az alvósbabát, amire oly kétségbeesetten vágyott. De nem engedhetjük, hogy kontrollt veszítve, most távozó férfilábakra fonjuk rá szerencsétlen testünket. Ha ezt tesszük, már soha, semmi esetre nem találja meg bennünk azt a finom kis részt, személyiségjegyet, aprócska különös ismertető jelet, amit valaha szeretett bennünk.
Köztudott, egy elhagyott, méltósággal veszíteni képtelen nő sok mindenre képes – például felajánlja azt az opciót, hogy maradjanak kizárólag csak szexpartnerek. Egy emocionálisan is intelligens férfi erre értetlenül, és sok esetben szánakozva kapja fel a fejét. Úgy gondoljuk tehát, hogy mivel a lelkünket áthajította a kerítésen, és az magányosan landolt Sehol-szigeten, azért a testünkkel még játszadozhat?
