Amikor a nőből „elhagyott némber” lesz. Nem méltósággal szakítani szánalmas

Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete ennek a kifejezésnek? Megőrizte-e még szépségét, különleges mivoltát? Vagy inkább divatjamúlt, idejét veszített dolog ez, mint az emlékkönyvből elénk hulló, egykor szépséges, préselt szárazvirág darabok? Beleszippantva, halványan, homályosan érzékeljük még, de az egész mára széthullott, és értelmét veszítette.

Fájdalmasan, és sajnos igen olajozottan működik a női metamorfózis. Íratlan szabályok öntudatos feminista szlogenek születnek, hogy a nő pontosan ugyanolyan, mint a férfi, csak vaginája van. Felmerül a kérdés, ha mindannyian egy kaptafára készült, unalmas, egynemű klónok vagyunk, mi hozza el óriás masnival átkötve, díszcsomagolásban a Szerelmet?

És ha netán megtapasztaljuk az ajándékba kapott boldogság érzést, miért kezdjük el kalitkába zárni, önkényesen birtokolni, megfosztva szabad áramlásától? Csak nagy ritkán tárjuk ki az ajtót, kizárólag akkor, amikor nekünk megfelel, de ilyenkor simogatásunkkal, csókjainkkal, túláradó szeretetünkkel megfojtjuk, túletetjük önmagunkkal, mint szegény, magányos rabságban élő kanárit.