Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete ennek a kifejezésnek? Megőrizte-e még szépségét, különleges mivoltát? Vagy inkább divatjamúlt, idejét veszített dolog ez, mint az emlékkönyvből elénk hulló, egykor szépséges, préselt szárazvirág darabok?
Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete ennek a kifejezésnek? Megőrizte-e még szépségét, különleges mivoltát? Vagy inkább divatjamúlt, idejét veszített dolog ez, mint az emlékkönyvből elénk hulló, egykor szépséges, préselt szárazvirág darabok? Beleszippantva, halványan, homályosan érzékeljük még, de az egész mára széthullott, és értelmét veszítette.
Fájdalmasan, és sajnos igen olajozottan működik a női metamorfózis. Íratlan szabályok öntudatos feminista szlogenek születnek, hogy a nő pontosan ugyanolyan, mint a férfi, csak vaginája van. Felmerül a kérdés, ha mindannyian egy kaptafára készült, unalmas, egynemű klónok vagyunk, mi hozza el óriás masnival átkötve, díszcsomagolásban a Szerelmet?
És ha netán megtapasztaljuk az ajándékba kapott boldogság érzést, miért kezdjük el kalitkába zárni, önkényesen birtokolni, megfosztva szabad áramlásától? Csak nagy ritkán tárjuk ki az ajtót, kizárólag akkor, amikor nekünk megfelel, de ilyenkor simogatásunkkal, csókjainkkal, túláradó szeretetünkkel megfojtjuk, túletetjük önmagunkkal, mint szegény, magányos rabságban élő kanárit.
Aztán egy napon a madár megelégeli az idomított életet, a rendszertelen szerelemáramlást, elege lesz a kiegyensúlyozatlan szerelemdiétából, egyenletes érzelmeket akar, nem heteken át tartó kiéheztetést, majd pedig elárasztásos technikát.
Ekkor lesz a nőből „elhagyott némber”, és forralja, méregkeverő kanállal kavargatja a bosszú langyos italát. Miért? Mert női méltósága valahol ott hever, levetett kígyóbőrként lelkének kietlen sivatagában, örökre kibújt belőle, és már arra sem emlékszik, hogy valaha létezett önbecsülés.
Manapság nehezen létesítünk mély, emberi kapcsolatokat, és a felnőttkorban kötött barátság, ritka, mint a fehér holló. Ugyanakkor, ha megszeretünk valakit, akkor képtelenek vagyunk elengedni őt, valahogy nem tudunk méltósággal veszíteni. Képtelenek vagyunk elviselni, hogy kiröppent az agyon fojtogatott szerelemmadár, és mindenfélét kieszelünk, hogy új, rólunk végérvényesen leválasztott életmenetét megkeserítsük. Mi magunk képtelenek vagyunk leválni róla, mintha csak valamiféle felnőtt szerelmi köldökzsinórt kellene végleg elkötni, képtelenek vagyunk rá. Erőszakkal jelen vagyunk az életében, időnként bejelentkezünk, befolyásoljuk, beleszólunk a döntéseibe, megakadályozzuk az újrakezdésben, rombolunk, törünk-zúzunk, átkozott boszorkányként, életenergiánk a bosszú forralására fókuszálódik.
Az elhagyott nő ilyenkor hibát hibára halmoz, lássunk néhány ordító példát. Melyek ezek?
Először is könyörög. Térden állva, sírva, zokogva, kontrollt veszítve. Mindenki egyetért azzal a ténnyel, hogy életünk döntéseit gyakran térden állva, sírva, elvonulva, vagy imára kulcsolt kézzel hozzuk meg. Ez viszont nem az a szituáció. Ekkor előhívjuk, felszínre emeljük a bennünk élő gyermeket múltunk állóvizéből, hadd sírjon, toporzékoljon, mert elvették a játékszerét, vagy éppen, nem kapta meg a kirakatból az alvósbabát, amire oly kétségbeesetten vágyott. De nem engedhetjük, hogy kontrollt veszítve, most távozó férfilábakra fonjuk rá szerencsétlen testünket. Ha ezt tesszük, már soha, semmi esetre nem találja meg bennünk azt a finom kis részt, személyiségjegyet, aprócska különös ismertető jelet, amit valaha szeretett bennünk.
Köztudott, egy elhagyott, méltósággal veszíteni képtelen nő sok mindenre képes – például felajánlja azt az opciót, hogy maradjanak kizárólag csak szexpartnerek. Egy emocionálisan is intelligens férfi erre értetlenül, és sok esetben szánakozva kapja fel a fejét. Úgy gondoljuk tehát, hogy mivel a lelkünket áthajította a kerítésen, és az magányosan landolt Sehol-szigeten, azért a testünkkel még játszadozhat?
Oly kétségbeesetten vágyunk e férfiember szerelmes ölelésre, hogy még a büszkeségünket, az önmagunkba vetett biztos hitünket is feladnánk a kedvéért? Sőt még a lelkünkből is kibújnánk, csak hogy a testünkkel játszadozhasson? Sajnos ez nem fog így működni.
Mert köztudott, nagyon is sok férfinak vannak érzőidegei nadrágszíjtól felfelé, és a nem és a vége szavak náluk is ugyanúgy interpretálódnak.
Aztán ott van még a közösségi oldalakon történő, teljes virtuális hálóra kiterjedő, publikus sopánkodás és kesergés, az online kommunális panaszáradat, hadd tudja meg a világ, micsoda egy utolsó gazember röppent ki a szerelemkalitkából. A sötét, szuicid hangulatú bejegyzések posztolása mind a maró lelkiismeret furdalást próbálják előidézni a másik félnél, de valójában szánalmas és hasztalan cselekedet. Ilyen jellegű, nem éppen követendő példaként szolgáló női eszköztár része még az egykori közös barátok, rokonok, extrém esetben az új, bimbózó szerelem tárgyának felkeresése, zaklatása. Ez mind önmegalázó cselekedet, mert sem női szolidaritás sem vigasztaló sajnálat nem várható el ezektől az emberektől.
Halálra fagyott, régen elhalt szerelmet nem éleszthetünk újra. Mindenkinek meg kell adni a szabad akaratból történő döntés lehetőségét, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Bárminemű gyászfolyamat minden egyes pillanatát meg kell élnünk, és ha egyedül nyüszítve, akkor úgy. Minden egyes emberi kapcsolatban volt valami szép vagy gyönyörű, ezeket kellene szeretettel megőrizni, múltdobozba csomagolni. Egyetlen egy fázist sem ugorhatunk át, mert minden létrafoknak pozitív, gyógyító funkciója van, éppen ezért kell megadni ennek az érzésnek is a tiszteletet, és női méltóságunkat megőrizve megélni azt.
Ilyenkor ugyanis valójában nem a feltevéshez vagy a személyhez ragaszkodunk, hanem ahhoz az emberhez, akik abban az időszakban mi magunk voltunk.
Szeretjük a lányt, a nőt, akivé általa váltunk, azt gondoljuk, varázsereje volt, ő tett minket rajongóvá, odaadóvá, szenvedélyes macskává vagy bújós kiscicává.
Varázskeze volt, formált minket, és varázsszavakat suttogott, ittuk, kortyoltuk a személyiségét. Tetszelgünk újra, abban a régen homályos, megrepedt tükörben, reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók. De elmúlt, vége van. Elfújta a szél. A szerelmek csak egy ideig élnek tovább félrecsúszott nyakkendőkben, elvétett szavakban és összetépett levelekben. A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni. Régen lejárt az érzés szavatossága, az utak végérvényesen kettéváltak, a személyiség fejlődött vagy torzult, de gyökeresen változott.
Azt gondoljuk, egy a régmúlt szerelem örökre életünk részévé válik, megjelöl láthatatlan stigmával, mérföldkő lesz, viszonyítási alap, ahová érdemes mindig visszatérni? Egy szívünkön lábnyomokat hagyó szerelem valóban érzelmileg monumentális élmény, főleg, ha az első ilyen meghatározó jellegű tapasztalatban van részünk.
Mégis vannak szerelmek, melyeknek lejár a mandátumuk. Ott és akkor töltötték be szerepüket az életünkben, ennyi volt bennük, tehát ne facsarjuk őket tovább, ne adjuk rá a barátság, a ragaszkodás, az együvé tartozás hamis álruháját, hanem köszönjük meg, amit ez a tiszta emberi kapcsolat adhatott. És sétáljunk el, szépen, női méltósággal.