És ha netán megtapasztaljuk az ajándékba kapott boldogság érzést, miért kezdjük el kalitkába zárni, önkényesen birtokolni, megfosztva szabad áramlásától? Csak nagy ritkán tárjuk ki az ajtót, kizárólag akkor, amikor nekünk megfelel, de ilyenkor simogatásunkkal, csókjainkkal, túláradó szeretetünkkel megfojtjuk, túletetjük önmagunkkal, mint szegény, magányos rabságban élő kanárit.
Aztán egy napon a madár megelégeli az idomított életet, a rendszertelen szerelemáramlást, elege lesz a kiegyensúlyozatlan szerelemdiétából, egyenletes érzelmeket akar, nem heteken át tartó kiéheztetést, majd pedig elárasztásos technikát.
Ekkor lesz a nőből „elhagyott némber”, és forralja, méregkeverő kanállal kavargatja a bosszú langyos italát. Miért? Mert női méltósága valahol ott hever, levetett kígyóbőrként lelkének kietlen sivatagában, örökre kibújt belőle, és már arra sem emlékszik, hogy valaha létezett önbecsülés.
Manapság nehezen létesítünk mély, emberi kapcsolatokat, és a felnőttkorban kötött barátság, ritka, mint a fehér holló. Ugyanakkor, ha megszeretünk valakit, akkor képtelenek vagyunk elengedni őt, valahogy nem tudunk méltósággal veszíteni. Képtelenek vagyunk elviselni, hogy kiröppent az agyon fojtogatott szerelemmadár, és mindenfélét kieszelünk, hogy új, rólunk végérvényesen leválasztott életmenetét megkeserítsük. Mi magunk képtelenek vagyunk leválni róla, mintha csak valamiféle felnőtt szerelmi köldökzsinórt kellene végleg elkötni, képtelenek vagyunk rá. Erőszakkal jelen vagyunk az életében, időnként bejelentkezünk, befolyásoljuk, beleszólunk a döntéseibe, megakadályozzuk az újrakezdésben, rombolunk, törünk-zúzunk, átkozott boszorkányként, életenergiánk a bosszú forralására fókuszálódik. Olvass még a témában
„Minél zaklatottabb vagyok, a férjem annál inkább semmibe vesz” – ez nem ritka dinamika, de mi az oka?
Nem szeretném, hogy a szüleim ott legyenek az esküvőmön – pedig nem is vagyunk rosszban
„Ő mondhatta rám, hogy telt vagyok, de én neki nem, hogy alacsony” – miért akarhat egy férfi vékony nőt, de a nő ne akarjon magas férfit?
„Hagytam, hogy a csajom egyedül cipekedjen a lépcsőn” – mikor döbbentél rá, hogy már nem szereted a párod?
Az elhagyott nő ilyenkor hibát hibára halmoz, lássunk néhány ordító példát. Melyek ezek?
Először is könyörög. Térden állva, sírva, zokogva, kontrollt veszítve. Mindenki egyetért azzal a ténnyel, hogy életünk döntéseit gyakran térden állva, sírva, elvonulva, vagy imára kulcsolt kézzel hozzuk meg. Ez viszont nem az a szituáció. Ekkor előhívjuk, felszínre emeljük a bennünk élő gyermeket múltunk állóvizéből, hadd sírjon, toporzékoljon, mert elvették a játékszerét, vagy éppen, nem kapta meg a kirakatból az alvósbabát, amire oly kétségbeesetten vágyott. De nem engedhetjük, hogy kontrollt veszítve, most távozó férfilábakra fonjuk rá szerencsétlen testünket. Ha ezt tesszük, már soha, semmi esetre nem találja meg bennünk azt a finom kis részt, személyiségjegyet, aprócska különös ismertető jelet, amit valaha szeretett bennünk.
Köztudott, egy elhagyott, méltósággal veszíteni képtelen nő sok mindenre képes – például felajánlja azt az opciót, hogy maradjanak kizárólag csak szexpartnerek. Egy emocionálisan is intelligens férfi erre értetlenül, és sok esetben szánakozva kapja fel a fejét. Úgy gondoljuk tehát, hogy mivel a lelkünket áthajította a kerítésen, és az magányosan landolt Sehol-szigeten, azért a testünkkel még játszadozhat?
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
