Oly kétségbeesetten vágyunk e férfiember szerelmes ölelésre, hogy még a büszkeségünket, az önmagunkba vetett biztos hitünket is feladnánk a kedvéért? Sőt még a lelkünkből is kibújnánk, csak hogy a testünkkel játszadozhasson? Sajnos ez nem fog így működni.
Mert köztudott, nagyon is sok férfinak vannak érzőidegei nadrágszíjtól felfelé, és a nem és a vége szavak náluk is ugyanúgy interpretálódnak.
Aztán ott van még a közösségi oldalakon történő, teljes virtuális hálóra kiterjedő, publikus sopánkodás és kesergés, az online kommunális panaszáradat, hadd tudja meg a világ, micsoda egy utolsó gazember röppent ki a szerelemkalitkából. A sötét, szuicid hangulatú bejegyzések posztolása mind a maró lelkiismeret furdalást próbálják előidézni a másik félnél, de valójában szánalmas és hasztalan cselekedet. Ilyen jellegű, nem éppen követendő példaként szolgáló női eszköztár része még az egykori közös barátok, rokonok, extrém esetben az új, bimbózó szerelem tárgyának felkeresése, zaklatása. Ez mind önmegalázó cselekedet, mert sem női szolidaritás sem vigasztaló sajnálat nem várható el ezektől az emberektől.
Halálra fagyott, régen elhalt szerelmet nem éleszthetünk újra. Mindenkinek meg kell adni a szabad akaratból történő döntés lehetőségét, és ezt tiszteletben kell tartanunk. Bárminemű gyászfolyamat minden egyes pillanatát meg kell élnünk, és ha egyedül nyüszítve, akkor úgy. Minden egyes emberi kapcsolatban volt valami szép vagy gyönyörű, ezeket kellene szeretettel megőrizni, múltdobozba csomagolni. Egyetlen egy fázist sem ugorhatunk át, mert minden létrafoknak pozitív, gyógyító funkciója van, éppen ezért kell megadni ennek az érzésnek is a tiszteletet, és női méltóságunkat megőrizve megélni azt. Olvass még a témában
