„Nekem nem gond!”
Ez volt az első pillanat, amiben kellemetlenül éreztem magam. Akkoriban a külvárosban laktam, és többször is mondtam neki, hogy messzire megyek, és hogy igazán nem szükséges hazáig kísérnie. Nem mondtam, de annak sem örültem, hogy tudni fogja, hol lakom.
A házam előtt állva aztán megkérdezte, feljöhet-e, amire már határozott nemmel feleltem. „Ne csináld már, hiszen ilyen messzire elkísértelek!” – ez volt a mondat, amitől megszólalt a vészcsengő a fejemben. Nevezzük hatodik érzéknek vagy bármi másnak, de ettől a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ez az ember soha többé nem jöhet a közelembe, és nem fogom beengedni a lakásomba sem. Egyenesen megmondtam neki, hogy nem kértem, hogy elkísérjen, de ha kértem volna, sem jelentené, hogy tartozom neki azzal, hogy beengedem. Olvass még a témában
Ekkor azzal próbálkozott, hogy legalább a vécére hagy jöhessen fel, és megpróbált bűntudatot kelteni bennem, azt éreztette, végtelenül udvariatlan és goromba vagyok, amiért nem engedem meg ezt neki. Engem viszont ekkor már nem érdekelt semmi. A bejárathoz szaladtam, kinyitottam a zárat és villámgyorsan becsuktam magam mögött az ajtót.
