Mindannyian próbálunk „láthatatlanok” lenni
Talán észrevetted már, hogy liftben mindenki igyekszik minél kisebb helyet elfoglalni. Nem mozdulunk feleslegesen, nem beszélünk hangosan, és próbálunk nem feltűnőek lenni.
Ez egyfajta közös, kimondatlan szabály: ne zavarjuk egymást.
És mi van, ha valaki megtöri a csendet?
Biztosan kerültél már olyan helyzetbe, amikor valaki a liftben egyszer csak megszólalt. És abban a pillanatban történik valami egészen érdekes. Addig ott áll mindenki egy kicsit feszengve, kerüljük egymás tekintetét, mintha egy láthatatlan szabály szerint működnénk. Aztán valaki hirtelen odaszól: „Ez a lift mindig ilyen lassú?” vagy „Mindig a legfurcsább sorrendben áll meg…” És egyszer csak… megtörik valami.
Ami addig egy kicsit kellemetlen csend volt, az hirtelen oldódni kezd. Valaki elmosolyodik, valaki halkan nevet, más pedig még hozzá is tesz valamit. És az a furcsa helyzet, amit addig mindenki igyekezett „túlélni”, hirtelen egy egészen emberi pillanattá válik. Ez egy nagyon érdekes pszichológiai jelenség, mert amitől addig egy kicsit tartottunk, hogy valaki megszólal, és kínos lesz, az sokszor pont az, ami feloldja bennünk a feszültséget. Olvass még a témában
Mintha mindenki ugyanarra várna, csak senki nem meri elkezdeni.
Különösen vicces ez akkor, amikor a lift tényleg „furcsán” viselkedik. Például amikor:
- megáll olyan emeleteken, ahol senki nem száll ki,
- indokolatlanul lassan záródik az ajtó,
- vagy éppen minden egyes szinten megáll, még akkor is, ha senki nem hívta.
Ilyenkor szinte tapintható a közös gondolat: „ez most tényleg komoly?” És amikor valaki ezt ki is mondja, az szinte mindig megkönnyebbülést hoz. Mert hirtelen kiderül, hogy nem csak te gondoltad ezt, hanem mindenki más is. Az ilyen apró megszólalásokban van valami nagyon emberi. Nem kell nagy beszélgetésre gondolni. Néha elég egy félmondat, egy megjegyzés, vagy akár csak egy összenézés és egy mosoly. És ami még érdekesebb: sokszor ezek a rövid, teljesen jelentéktelennek tűnő lift-beszélgetések meglepően jó hangulatot hagynak maguk után.
Amikor kiszállsz, már nem az a feszengős érzés marad meg benned, hanem egy apró, könnyed élmény. Talán azért, mert egy pillanatra megszűnik az a távolság, amit egyébként annyira próbálunk tartani egymástól. És talán ez a legfurcsább az egészben, hogy amitől először egy kicsit tartunk, a megszólalás, a kapcsolat, a „kínos helyzet”, az sokszor pont az, ami végül oldja az egészet. Szóval legközelebb, amikor egy lassú liftben állsz, és érzed ezt a jól ismert csendet, lehet, hogy elég lenne egyetlen mondat. És ki tudja, lehet, hogy pont te leszel az, aki miatt mindenki egy kicsit megkönnyebbül és talán még el is mosolyodik.
