Az önszeretet manapság szinte mágikus szó lett. Tele van vele az internet, az inspiráló idézetek és az önfejlesztő könyvek: „Szeresd magad!”, „Fogadd el önmagad, és a világ is elfogad majd!”, „Légy büszke arra, aki vagy!” – halljuk mindenhol. És bár ezek a mondatok elsőre megnyugtatóan hangzanak, egyre gyakrabban érzem azt, hogy valami félrecsúszott. Hogy az önmagunk szeretetéről is úgy beszélünk, mintha egy cél lenne, amit egyszer el lehet érni – és onnantól minden rendben lesz.
Csakhogy az önelfogadás nem egy hegycsúcs, ahová felkapaszkodunk, majd hátradőlünk, és örökre békében élünk magunkkal. Sokkal inkább egy napi gyakorlat. Egy folyamat, amit újra és újra elölről kell kezdeni.
Sokan úgy gondoljuk, hogy majd szeretni fogjuk magunkat „ha”. Ha lefogyunk. Ha rendszeresen edzünk. Ha végre egészségesen eszünk. Ha megkapjuk azt az előléptetést. Ha sikerül elérni a kitűzött célt, ha megvalósítjuk az álomotthont. Addig pedig valahogy „félkész” emberek vagyunk, akiknek még nincs joguk elégedettnek lenni. Olvass még a témában
De a valóság az, hogy ez a hozzáállás egy végtelen körforgás. Mert mindig lesz egy új cél, egy új hiányérzet, egy új feltétel, ami miatt azt gondoljuk: majd ha ez is meglesz, akkor végre szeretni fogom magam. És így sosem érünk oda.