Nekem sok időbe telt felismerni, hogy önmagam szeretete nem egy jövőbeni állapot, hanem egy döntés, amit minden nap meg kell hozni. És nem is feltétlenül nagy gesztusokban nyilvánul meg. Inkább apró, hétköznapi pillanatokban.
Abban, hogy nem beszélek úgy magammal, ahogy senki mással sem tenném. Abban, hogy elismerem a kis sikereimet is, nem csak a nagyokat. Hogy megengedem magamnak a pihenést akkor is, ha még lenne mit csinálni. Hogy nem büntetem magam egy kihagyott edzésért vagy egy rossz napért. És abban, hogy amikor elrontok valamit, nem ostorozom magam, hanem megpróbálom megérteni, miért történt – és hogyan tudok ebből tanulni.
Ahogyan egy párkapcsolatért is minden nap dolgozni kell, úgy az önszeretet is folyamatos karbantartást igényel. Nem egyszeri döntés, hanem napi odafigyelés. Néha abban nyilvánul meg, hogy elfogadom, hogy ma fáradt vagyok, és nem kell teljesítenem. Máskor abban, hogy mégis elmegyek futni, mert tudom, hogy hosszú távon jót tesz nekem. Néha az önszeretet éppen a fegyelem, máskor a megengedés.
A legfontosabb felismerésem az volt, hogy a sorrend nem az, amit eddig hittem. Nem akkor fogom szeretni magam, ha sikeres leszek – hanem akkor válhatok sikeressé, ha már most is szeretem magam. Mert ha fontos vagyok saját magam számára, akkor elkezdek jobban törődni az igényeimmel. Odafigyelek arra, mit eszem, hogyan pihenek, milyen emberek vesznek körül. Ha szeretem magam, akkor nem a hiány vezérel, hanem a gondoskodás. És erről a startmezőről sokkal könnyebb bármit felépíteni. Olvass még a témában
