Olyan sokaktól hallok az extázisról, az eufóriáról, amit éreztek, mikor először megpillantották a kisbabájukat. Én azt hiszem, sokkot kaptam. Boldog voltam, hát persze, hogy boldog, de közben nem is tudtam elhinni, hogy mi történik, életem végéig, örökre emlékezni fogok a képre, ahogyan a doktornő felemel a fénybe, látom minden egyes apró részletét, akár egy fotónak, most is érzem a súlyodat a mellkasomon, ahogy rám fektetnek, a bőröd melegét, hallom a méltatlankodó nyöszörgést, és emlékszem az érzésre, a hatalmas megkönnyebbülésre, hogy minden rendben ment és itt vagy, és arra, hogy nem hiszem el. Itt egy igazi, valódi kisbaba, egy apró ember, aki mostantól létezik, neve és születési dátuma van, és az én lányom. Anya lettem. Nem is tudom felfogni…
És néha még mindig nem hiszem el. Ülünk hárman az asztalnál, vacsorázunk, és csak nézem, ahogyan eszed a kiflidet. Vagy nagy komolyan koncentrálva próbálsz kanalazni a joghurtos pohárból. Nem hiszem el. Egy éve ilyenkor már akárkit hívtam telefonon, azzal kellett kezdenem a beszélgetést, hogy „nem, még nem.” Annyira vártak téged olyan sokan.
Csak egyetlen év telt el, egy év, az szinte semmi, és te itt ülsz az asztal másik oldalán és eszed a kiflidet. Itt laksz velünk, ruháid vannak a szennyes kosárban és takaród az ágyunkon. Hogyan történt mindez? Hogyan történhet ennyi minden egyetlen év alatt?
Figyelem, ahogyan játszol. Ahogyan bekapcsolódsz a beszélgetésekbe: meghallasz egy szót, amit ismersz, és akár egy kis vércse, lecsapsz rá, mutatod, utánozod, rögtön a tudtunkra adod, hogy te is érted ám, miről van szó. Csordultig telik a szívem, mikor megölelsz vagy puszit adsz, imádom, ahogyan az összefüggéseket keresed, hogy már te kezdeményezed a játékot, mutatod, hogy most a Borsót főztemet vagy a Csip csip csókát énekeljük, és alig várom, hogy még több mindent megmutathassak neked a világból, és te még több mindent meg tudj mutatni nekem magadból. Olvass még a témában
