Egy este, ami nem a tervek szerint alakult
Csajos estét szerveztünk, de rövidre kellett zárnunk a programokat, miután harmadik társunkat hazaszólította az anyaság – aggódó telefonhívás, extrém magas láz. Ismerős helyzet, mindannyian tudjuk, milyen, amikor otthon szükség van ránk. A másik barátnőmmel viszont nem siettünk haza azonnal, jólesett még pár percig csak ülni, beszélni, kifújni magunkat, mielőtt visszalépnénk az esti rutinba.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, elindult a nosztalgiázás: arról beszélgettünk, mennyire más volt régen a város. Esténként tele voltak a teraszok, az utcán már messziről hallatszott a zene, és nem kellett különösebb szervezés ahhoz, hogy találkozz valakivel. Elég volt kilépni az ajtón, és az este már vitte is magával az embert. Most pedig szombat este van, mégis sötétek a kirakatok, a redőnyök pedig mindenhol lehúzva, olyan, mintha valaki letekerte volna a hangerőt az egész településen.
Elindultunk hazafelé, de ösztönösen arra indultunk, amerre a régi törzshelyünk volt. Az a hely, ahol huszonévesen úgy éreztük, hogy előttünk az élet, és bármi megtörténhet akár egyetlen este alatt. Nem számítottam semmire a kanyar után – hallottam, hogy volt több tulajdonosváltás, bizonytalan időszak a bár életében. Ehhez képest nemcsak a parkoló, hanem az utca is zsúfolásig tele volt. Olvass még a témában
A kíváncsiság erősebb volt nálunk, így benéztünk. Egy pillanatra megállt az idő. Kamaszok és huszonévesek ültek az asztaloknál, nevettek, csocsóztak, miközben valaki a zenegépbe dobálta az aprót, és régi slágereket választott. A sarokban ment a meccs a kivetítőn, minden asztalnál zajlott az élet. „A legtöbbjük akár a gyerekem is lehetne” – ez a gondolat először mellbe vágott, aztán valahogy minden a helyére került bennem.
Ott állva éreztem meg igazán: ez a hely már nem az én közegem
Már nem én vagyok az, aki záróráig marad, akinek itt alakulnak a nagy beszélgetései és az első komoly szerelmei vagy éppen botrányai. Lehet mondani, hogy kinőttem ebből a helyből, de ugyanúgy igaz az is, hogy a hely nőtt ki engem.
Egyszerűen átrendeződtek a hangsúlyok.
A barátnőm félhangosan megjegyezte, hogy „milyen jó lenne visszamenni ebbe a korba”, én viszont arra gondoltam, hogy a húszas éveim nemcsak felszabadult bulizásból álltak. Volt ott bőven útkeresés, tanulás, bizonytalanság, jó néhány komoly csalódás és felismerés. Az emlékeink megszépítik a múltat, de a teljes képet csak utólag látjuk. És én szeretem azt, ahol most tartok. Ha belül bizonytalanabb lennék, talán megcsípett volna az irigység, de nem ezt éreztem, hanem inkább valami csendes elégedettséget. Jó volt látni, hogy amit mi annak idején fontosnak éreztünk, az most másoknak ugyanúgy jelent valamit és hogy a hely nem szűnt meg létezni, csak egyszerűen generációt váltott.
Az idő nem elvesz, hanem átrendez
Sokat hallani arról, hogy a mai fiatalok elszigeteltek, a telefonjukba zárkóznak, nem tudnak kapcsolódni. Ehhez képest én azt láttam, hogy beszélgetnek, flörtölnek, vitatkoznak, pont úgy, ahogy mi tettük annak idején. Ez a felismerés valahogy helyretette bennem a dolgokat.
Nem arról van szó, hogy „régen minden jobb volt”, hanem arról, hogy minden korszak a maga idejében teljes.
Most a „mai fiatalok” élik azt az intenzív, mindenestül fontos időszakot, amit mi is átéltünk, miközben mi egy másik, talán csendesebb, de nem kevésbé értékes fejezetben vagyunk.
Hazafelé azon gondolkodtam, miért olyan nehéz néha elfogadni, hogy bizonyos terek, szerepek, korszakok már nem rólunk szólnak. Talán mert attól félünk, hogy ha kikerülünk a középpontból, akkor veszítünk? Vagy végleg elfelejtenek minket? Ez nem más, mint színtiszta egó. Aznap este megértettem, hogy az igazi szabadság nem abban van, hogy mindenhol jelen akarunk lenni, ahol valaha fontosak voltunk, hanem abban, hogy el tudjuk engedni a múltunk díszleteit anélkül, hogy közben megtagadnánk azt az embert, akik akkoriban voltunk.
Amikor kiléptünk az ajtón, és még egyszer visszanéztem, nem hiányt éreztem, hanem hálát. Hálát azért, hogy nekem is volt itt egy ilyen korszakom, és hogy részese lehettem valaminek, ami most másoknak ad felejthetetlen, örök emlékeket.
