A „öngyilkossági osztály” – így nevezték New York City egészségügyi ellenőrei a 20. század fordulóján Manhattan keleti, külvárosi részét. Egyetlen négyzetméteren emberek ezrei zsúfolódtak össze, szegénység és a rossz higiéniai körülmények között pedig gyorsan felütötte a fejét a tífusz, a kanyaró, a vérhas és más fertőző betegségek.
Az eleve rossz körülményeket tovább tetézte a New York Városi Egészségügyi Osztály gondatlansága – senki sem törődött igazán a szegények lakta környékkel. 1908-ban, amikor Sara Josephine Baker lett az osztály első gyermekhigiéniai irodájának igazgatója – ez volt első ilyen jellegű osztály az országban – végre kezébe vette a dolgok rendezését. Az iroda támogatásával a bérlakások környékén tiszta tejállomásokat létesített, kiképzett ápolókat küldött a helyszínre és oktatni kezdte az anyákat a baktériumok természetéről és a gyermekhigiéniáról.
Ezekben az időkben a környéken a csecsemőhalandóság megdöbbentően és szégyenletesen magas volt ahhoz képest, hogy Amerika egy modern városáról beszélünk. New York városában a gyermekek egyharmada nem élte meg az öt éves kort és minden nyáron átlagosan 1500 csecsemő halt meg. A számok pedig még ennél is magasabbak lehettek. Amikor Baker elkezdte a munkáját, rájött, hogy az ellenőrök nem jelentenek minden beteg csecsemőt és vannak városrészek, amelyeket egészen egyszerűen nem is vizsgálnak. Olvass még a témában
Baker azonban eltökélte, hogy mindez változni fog: olyan helyekre juttatta el az egészségügyi szolgáltatásokat, ahová mások a lábukat sem tették be, és hitt benne, hogy a megfelelő eszközökkel és az ismeretekkel felvértezve az anyák képesek lesznek megvédeni a gyermekeiket.
Baker első igazgatói évének végére a városban a csecsemőhalandóság körülbelül 1200 halálesettel csökkent az előző évek adataihoz képest. Ennek a csökkenésnek pedig jelentős része annak köszönhető, hogy Baker komoly figyelmet fordított a szegények lakta, addig elhanyagolt bérlakások környékére.
Ma már különös belegondolni, hogy egy ilyen nagy hatású orvos nem is annyira szenvedélyből, mint kényszerből választotta a medicinát karrierjeként: miután előbb a bátyja, majd néhány hónappal később az apja is meghalt, Baker fogta a kicsinyke családi vagyont, és beiratkozott az egyetemre, hogy aztán orvosként pénzt kereshessen és eltarthassa magát, húgát és az édesanyját is. Pályája kezdetén azonban, amikor lakásokban segített világra újszülötteket, szembesült a zsúfoltsággal, a rossz általános és higiéniás körülményekkel, amelyekben a szegény családok éltek, és amelyekben újszülöttjeiket kényszerültek nevelni.
Gyakorlati ideje után azonnal jelentkezett a még mindig gyerekcipőben járó közegészségügyisekhez, ahol azonban hatalmas volt a fejetlenség, irreálisak az elvárások – óránként három iskolát kellett volna például végigvizsgálniuk beteg gyerekeket keresve – és a nemtörődömség. Baker azonban makacsul és elszántan végezte a dolgát, és jelentette a beteg gyerekek eseteit akkor is, amikor kollégái sokszor ki sem mentek a terepre, és csak leadták a jelentésüket azzal, hogy nincsenek beteg gyerekek.
Az adatok alapján gyorsan feltűnt, hogy Baker kerületeiben milyen magas a beteg gyermekek száma, ám úgy tűnik, egyetlen utcával arrébb már senki sem beteg – a egészségügyi vezetőknek ebből lett nyilvánvaló, hogy a többi tisztviselő nem végzi a munkáját, Baker viszont igen. A számokkal csaló alkalmazottakat elbocsátották, Bakert pedig előléptették. Innen került aztán a Gyermekhigiéniai Osztály igazgatói székébe.
