Kíváncsiságot, megdöbbenést rejt, néha egy kis védelmi reflexet, de gyakran valami egészen mély, kulturális beidegződést is: hogy az étkezés hús nélkül szegényes, hiányos vagy éppenséggel „nem az igazi”. Észrevettem, mennyire mélyen beágyazódott a kultúránkba az a gondolat, hogy hús nélkül élni olyan, mint fűszerek nélkül főzni – lehet, csak minek.
Pedig nekem nemhogy nem hiányzik az íze: olyan természetessé vált az elmúlt 9 évben növényi alapokon étkezni, hogy néha már azt is elfelejtem, milyen volt másként főzni, enni.
Az undor nem ott kezdődik, ahol gondolnánk
Talán furcsán hangzik, de a válaszom nemcsak a saját élményeimre épül, hanem egy egészen izgalmas tudományos háttérre is. Azt már régóta tudjuk, hogy az ízlések és étkezési szokások nemcsak a kultúrától, vallástól, szociológiától, hanem a biológiától is függenek. De hogy az emberek miért utasítanak el egyes ételeket – legyen az kelbimbó vagy hús –, azt most kezdjük igazán megérteni. Olvass még a témában
Egy friss kutatás (Disgust and distaste – Differential mechanisms for the rejection of plant- and animal-source foods) szerint ugyanis a húst gyakran nem azért nem akarjuk megenni, mert nem ízlik, hanem mert undort vált ki – méghozzá mély, ösztönös, szennyeződéshez kapcsolódó undort. Ez nem az a „fúj, túl zsíros” érzés, hanem az a fajta, amit a romlott hús látványa kelt bennünk. A test figyelmeztet: „ne edd meg, mert veszélyes”!
Érdekes, nem? Míg a növényi ételeket inkább ízbeli kifogások miatt utasítják el az emberek – állag, kesernyésség vagy fura textúra végett –, addig a húst sok vegetáriánus és vegán inkább egyfajta „szennyezőként” éli meg, valami olyan dologként, amit jobb messziről elkerülni. Bár az undor ilyen formában rám nem jellemző, a hústól való távolodásom nem az elmúlt évtizedben kezdődött.
Az a bizonyos brassói a sok borsóval
Gyerekkoromban nálunk szállóige volt, hogy ha egy hétre bezárnának a konyhakertbe, nemhogy lefogynék, hanem pár pluszkilót még biztos fel is szednék. Imádtam a zöldségeket, gyümölcsöket – a friss paradicsom illatát, a puha barackot, a ropogós uborkát vagy azt, ahogy a lóbab héja szétpattan az ujjaim alatt. Emlékszem, hogy amikor már felnőttként brassóit főztem, mindig több volt benne a borsó, mint a hús. Akkor még nem tudtam, mi lapul a mélyben, de már akkor is éreztem: nekem ez így finomabb, így természetesebb.
Nem egyik napról a másikra kezdtem növényi étrendet követni, de az út ide vezetett. Először csak a tejtermékeket hagytam el, aztán a húst, végül a tojást, és szép lassan elérkezett az a pillanat, amikor egyszerűen nem volt több kérdés bennem: megtaláltam, ezt kerestem!
Az étrend, ami nem korlátoz, hanem felszabadít
Sokan azt hiszik, hogy ha nem eszünk húst, akkor valamiről lemondunk, lemaradunk, velem viszont pont az ellenkezője történt. Mintha a növényi étrend új világot nyitott volna ki a konyhámban. Régen ugyanazokat a megszokott, unalmas fogásokat forgattam újra meg újra. Mióta viszont áttértem erre az életmódra, sokkal többet kísérletezek, rengeteg új alapanyagot fedeztem fel, összehasonlíthatatlanul több fűszert használok, és az ételeim ízben, színben, illatban is sokkal gazdagabbak lettek. A főzés újra kreatív örömforrássá vált számomra, és amikor sikerül egy-egy szezonális ételt részben vagy egészben a saját kiskertemből előállítani… Na, az az igazi boldogság.
Más szemmel nézek az ételre
Az elmúlt években nemcsak a receptek változtak meg, hanem az ételhez való viszonyom is. Nem pusztán az érdekel, milyen fogás kerül a tányéromra, hanem az is, honnan jön, hogyan hat a testemre, milyen történetet hordoz. Ma már nem tudnék jó szívvel megenni olyasmit, ami egy élőlény szenvedése árán készült. Nem erkölcsi piedesztálról mondom ezt, inkább egyszerű emberségességből, érzékenységből. Általában nem zavar, ha mások húst esznek mellettem, de van, amikor émelygek, és inkább csak azt mondhatom: megtanultam elvonatkoztatni.
Azt hittem, nehéz lesz elengedni bizonyos ízeket, élményeket, de helyettük új kedvencek, új rituálék és egy sokkal tudatosabb kapcsolat született a tányérom és köztem.
Ma már nem az a kérdés számomra, hogy „mit nem eszem”, hanem az, hogy miből és hogyan tudom a legtöbbet kihozni – ízben, tápanyagban, élményben. Sokan még mindig hitetlenkedve kérdezik, „hogy lehet így élni”, de én ilyenkor csak mosolygok. Tudom, hogy nem kell vitákba bonyolódnom – elég csak megmutatnom, hogy ez az irány boldog, ízletes, kreatív és egészséges. Azt tapasztalom, ez mások számára is sokkal inspirálóbb, mint a győzködés.
