Hiteget, elhitet
A hit lehet áltatás, önáltatás, lehet hitegetés, elhitetés? Mennyire nyújtózkodhat túl a személyes hitértelmezés a személyes kereteken? Az én hite mikor lehet a másiké is? Mikor és mitől válik közössé? Ha pedig közös, akkor már legenda, csoportos kapaszkodó, ami esetleg testet is ölthet magára egy festmény, egy szobor, egy könyv által?
A hit ezerarcú? (Ennél tán a kétarcú lehet kiszámíthatatlanabb, ködös, mert soha nem tudni előre, melyik arcát – a borúsat vagy a derűset – fordítja éppen felénk).
Tán a hit az, amit olajfestményen ábrázol a Cherrita Powell nevű festő a Leap of Faith (A hit ugrása) címmel ellátott alkotáson? Hit abban, hogy esel, hogy zuhansz a megpróbáltatások óriás-sziklájáról, ám egy mindig készenlétben álló kéz elkap, és hajad szála sem görbülhet? De hihetünk abban, ténylegesen és halál komolyan, hogy mindig van kiút? Hogy mindig van egy újabb, remélhetőleg jobb megoldás számunkra? Vagy ez csak a 21. századi ember hite, a minél gyorsabban jobbat, többet elvárás folyamatos nyüzsgése alatt? Olvass még a témában
Hitünk lehet abban is, hogy bár egy mulandóságra ítélt testben szükséges élnünk korlátozott évekkel rendelkező életünket, mégis hitegetjük magunkat, hogy van egy múlhatatlan, elkoptathatatlan, biológiai szemmel nem látható másik énünk. Amely számára az elmúlás, a létből távozás csupáncsak egy küszöbátlépésnyi megpróbáltatás. Hitből bizonyosság lesz?
A hit életkortól és kulturális közegtől egyaránt függővé válhat.
A kisgyermek Mikulásba vetett hite tiszta. Itt is szerepet játszik a büntetés-jutalom kettőse, a ha jó gyerek leszek, szófogadóan viselkedek, megpucolva rakom az ablakba a cipőmet, akkor ajándékot kapok, ellenkező esetben azonban virgácsot hite. A gyermek nő, Mikulás-hite egyre homályosodik, kétkedni kezd benne, hallja a nagyobb gyerekek, a „felvilágosítottak” pusmogásait, és elkopik korábban fénylő, eleven hite. Más költözik a helyébe.
