Muszáj hinnünk valamiben?
Ha nincs hit, akkor hiányérzet van bennünk, üresség. Valamiben mindenképpen hinnünk kell? A nem-hit is hitté válik mindaddig, amíg valamiféle bizonyosság át nem veszi a helyet? Juhász Ferenc ugyancsak tépelődött a hit kérdésén (Miért hit? Miféle hit? című írásában), és rögtön az elején leszögezi: „Mert hit nélkül nem lehet!’ De miféle a hit? Elgondolása szerint a hit épp annyira őrzés, mint belemarás, szétmarcangolása valaminek. A töprengő ember őrzése a halhatatlan dolgokról. A „félig-ember, félig-állat istenlátomás-teremtmények”, azaz az emberek valamiért nem élhetnek hit nélkül. Mi végre? Juhász érzékletes megfogalmazása szerint hit nélkül az élet időformái, az emberek vágyai és lehetőségei olyanképpen gurulnak szét, mint az „eltört lázmérőből kifolyt higany kék golyói.”
A hit kapcsán folyton egymásnak ütköző, egymásnak (látszólag) ellentmondó nézetek, vélelmek ütköznek. Szemben áll egymással a lét anyagisága és a nem-lét, avagy a másképpen lét testetlen örökléte. Szembeütközik egymással a lemondás és a vállalás; a belenyugvás és az elégedetlenség; a harmónia és a disszonancia; a halandó és a halhatatlan; a romló és a romolhatatlan; a megismerhető és a megismerhetetlen. Mert hinni akarunk abban, hogy a létezésünk nem lehet hiábavaló, hogy több van annál, mint amit látunk és érzékelünk.
A gondolkodás, a szabad döntés, az önkéntesség, – a teljes kényszermentesség – az egyéni meggyőződés teszi a hitet igazzá? Teszi azt az „én hitemmé”, azaz személyessé… De a hit többféle lehet…
