Ahogy idősödnek a szüleink, előbb-utóbb mindannyiunkban felmerül a kérdés: mi lesz, ha már nem tudnak magukról gondoskodni? Ki gondoskodik majd róluk? És hol lesz ebben a mi felelősségünk? Mivel tartozunk mi nekik?
Sokáig azt gondoltam, erre egyszerű a válasz. Ha egészséges, szeretetteljes kapcsolat van a gyerek és a szülő között, akkor nem kérdés, hogy a gyerek valamilyen formában gondoskodni fog az idős szülőről. Nem azért, mert kötelessége. Hanem mert természetes.
Mert a gondoskodás nem adósság, hanem visszaáramlás.
Arról viszont elég határozott véleményem van, hogy a gyereknek alapvetően nincs kötelessége. Nem ő döntött arról, hogy megszületik. A szülei hozták meg ezt a döntést, és ezzel vállalták, hogy felnevelik, ápolják, gondozzák – annak tudatában, hogy a gyerekük élete egyszer az ő sajátja lesz. Egy gyerek felnevelése nem befektetés, aminek később hozamot kell termelnie. A szülő nem írhat számlát húsz év gondoskodásról, azt önzetlenül, elvárások nélkül kell adnia. Olvass még a témában
„Apa nem szeret engem, ugye..?” – A legszívbemarkolóbb, amit a gyermeked mondott
A bazsalikom lélektisztító. 9 gyógynövény lelki hatása – a hiedelmek szerint
„Anyám Facebookon jelentette be, hogy megjött az első menzeszem.” – Menstruációs horrorsztorik, amiket sosem felejtünk el
A 6 legjobb hangulatjavító élelmiszer – ezeket edd a nehezebb napjaidon!
Ám ha valakit szeretettel, tisztelettel neveltek, akkor nagy eséllyel ő is szeretettel és tisztelettel fog viszonyulni idős szüleihez. Nem azért, mert tartozik nekik, hanem mert így működik az érzelmi dinamika. A szeretet szeretetet, a gondoskodás gondoskodást szül.
De mi van akkor, ha nem volt szeretet?
Az én gyerekkorom nem volt könnyű. A szüleimtől – különösen az apámtól – nem azt a fajta biztonságot és elfogadást kaptam, amire egy gyereknek szüksége lenne. Inkább félelmet, kiszámíthatatlanságot, sebeket. Olyan mondatokat, félelmeket és helyzeteket, amelyeken felnőttként is dolgozom. Terápiában, önismereti könyvekben, csendes belső párbeszédekben. És még így is, nap mint nap szenvedek tőlük. Néha csendesebben, néha a teljes testemet lebénító módon.
És most, amikor látom, hogy az én szüleim is öregszenek, ott motoszkál bennem a kérdés: mi az én dolgom?
Jogilag talán lehetne válaszokat találni. Erkölcsileg már sokkal bonyolultabb.
Mert racionálisan tudom: nem tartozom nekik semmivel. Ha jók lettek volna hozzám, sem kérhetnének semmit. De ha kérnének, mire alapozva kérnék? A fájdalmaimért biztosan nem. A gyerekkori szorongásaimért, az önértékelési küzdelmeimért sem. Nem a mai napig tartó rémálmokért, a PTSD-ért, vagy azért, hogy érzelmileg telített helyzetekben a mai napig lefagyok, és nem merek megszólalni.
És mégis.
Ha elképzelem, hogy magukra hagyom őket, bűntudatot érzek. Nem azért, mert ők ezt belém nevelték volna tudatosan. Hanem mert bennem van egy belső mérce arról, milyen ember szeretnék lenni.
Nem olyan, mint az apám.
Nem akarok bosszúból élni. Nem akarom azt mondani: „most te jössz”. Mert attól nem gyógyul meg a múlt. Attól csak tovább öröklődik a keménység.
De az sem opció számomra, hogy újra feláldozzam magam. Hogy ugyanabba a dinamikába csússzak vissza, ahol az ő igényei fontosabbak, mint az én határaim.
Talán itt van a kulcs: a gondoskodás nem egyenlő az önfeladással.
Biztos, hogy nem fogom beköltöztetni magamhoz. Biztos, hogy nem én leszek az első számú ápoló. De talán segítek intézményt keresni. Ügyet intézni. Időnként meglátogatni. Olyan mértékben jelen lenni, ami még nem tépi fel a régi sebeket.
Sokáig azt hittem, két lehetőség van: vagy mindent, vagy semmit. Vagy önfeláldozó gyerek leszek, vagy teljesen elvágom a kapcsolatot. Most kezdem érteni, hogy a valóság ennél árnyaltabb.
A kérdés talán nem az, hogy tartozom-e. Hanem az, hogy mit tudok úgy adni, hogy közben ne áruljam el önmagam. És ha már ő nem tette, én vigyázzak arra a kisgyerekre, aki a mai napig bennem él – és akinek viszont valóban tartozom azzal, hogy gondoskodjak róla.
