A dátum kitolódását csak fokozza, hogy a városunknak saját hulladékudvara lett, úgyhogy már a lomtalanítás fix időpontjához sem kell alkalmazkodnom. A szokásosnak mondható, „éves projekt” észrevétlenül áttevődött nyár végére vagy az iskolakezdés előtti, pörgősebb időszakra. De míg a dátumot felülírhatjuk, jó, ha tudjuk: a halogatás valódi okát nem a logisztika hiánya jelenti, annál sokkal mélyebbre kell ásnunk: egészen odáig, ahogyan a tárgyainkhoz kötődünk.
Amikor a sajátunk hirtelen arannyá válik
A viselkedési gazdaságtan régóta ismeri a birtoklási hatás jelenségét, amely tökéletesen megmagyarázza, miért akad el a kezed pakolás közben. Amint a tulajdonodba kerül egy tárgy, azonnal értékesebbnek látod, mint amilyen valójában.
Ha egy idegen, kopott kabátot látsz a turkálóban, hidegen hagy, de ha a saját, tíz éve nem hordott darabodról van szó, hirtelen felértékelődik a szemedben, és szinte fizikai fájdalmat okoz a gondolat, hogy megválj tőle. Én alapvetően könnyen szelektálok, legfeljebb a felhalmozott befőttesüvegekkel és a felesleges cserepekkel szoktam elúszni. A ruhákat és a gyerekjátékokat keményen válogatom, nem fűznek hozzájuk felesleges érzelmek, és nincs bennem az a szorongató érzés sem, hogy „egyszer még jók lesznek valamire”. Olvass még a témában
Ezt hozza 2026. január 31. a numerológia szerint: vágysz az otthon melegére és a harmóniára
Zseniális lépés vagy kockázatos döntés? Ez történhet, ha a saját csillagjegyed szülöttjével randizol
Ez a spirituális ébredésed 5 elsődleges jele
„Bezzeg a mi időnkben” – A mai fiatalok már sosem tudják meg, milyen az igazán szabad nyári szünet
Persze néha velem is előfordul, hogy amikor visszatér egy-egy régi divat, eszembe jut, hogy „kár volt kidobni azt a bizonyos nadrágot”. Aztán gyorsan rájövök, hogy sokszor még a tavalyi nadrágom sem úgy passzol rám idén, ahogy az az emlékeimben élt, így gyorsan meggyőzöm magam, hogy a legjobb döntést hoztam, amikor elengedtem.
Sokszor azért őrizgetünk hibás vagy használhatatlan dolgokat, mert úgy gondoljuk, hogy ezzel a jövőbeli énünknek teszünk szívességet.
Annak a képzeletbeli, tökéletes verziónknak, aki majd egyszer biztosan megszereli azt a biciklit, vagy újra belefogy abba nadrágba. Egy tárgy elengedése emiatt azért is nehéz, mert egyet jelentene annak a beismerésével, hogy az a bizonyos dédelgetett jövőkép valószínűleg nem fog megvalósulni.
Amikor a tárgyak mögött a lelkünk egy része rejtőzik
A legnehezebb helyzet mégis az, amikor a tárgyak valójában nem csupán anyagból vannak, hanem mély érzelmi horgonyokká válnak, amelyek emlékeket, lezárt életszakaszokat vagy a szeretteinket szimbolizálják. Úgy érezzük, ha kidobjuk a tárgyat, azzal az emlék is elveszik, pedig a kettő nyilván nem ugyanaz.
Ezt a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, amikor tavaly ősszel a családunk legnagyobb fájdalmára el kellett engednünk a kiskutyánkat. Nem csak lelkileg, testileg is lerobbantam: hónapokra ágyhoz kötött lettem egy betegség miatt, aminek morbid módon legalább annyi „haszna” volt, hogy ha akartam volna, se tudtam volna elrakni a holmijait.
Háromnegyed év telt el, mire rávettem magam, hogy a mindennap használatos dolgait, a tápos dobozát és a tálkáját levigyem a pincébe a mosogató alól – azt a szekrényt azóta is utálom kinyitni. Amikor aztán a napokban lementem a pincébe átnézni, mit kellene elszállítani, összegyűlt-e már elég játék az óvodai adományozáshoz és hogy mennyi üvegem maradt a baracklekvárnak, hirtelen megláttam azt a bizonyos dobozt. Tele van az ő plédjeivel, a szállítóboxával, a gyógyszereivel.
Ott állva értettem meg igazán, amit addig elméletben tudtam csak: a tárgyak megtartása néha az utolsó kapaszkodónk ahhoz, amit már nem érhetünk el ebben az életben. Ezért nem tudnak egyesek megválni az emlékeiktől. És ezért nem tudok (még) én se igent mondani arra, hogy vigyük el a pakkot egy menhelyre.
Hogyan lehet mégis túllendülni a nehezén anélkül, hogy lelkileg beleroppannánk?
Először is érdemes megváltoztatni a kérdést pakolás közben. Ne azt kérdezd magadtól, hogy „jó lesz-e ez még valamire”, mert a válasz a kreativitásunk miatt szinte mindig igen lesz. Inkább tedd fel a kérdést: „használtam ezt az elmúlt egy évben”, vagy „megvenném-e újra a boltban”?
Ha egy tárgynak kizárólag a szentimentális értéke hatalmas, de funkciója már nincs, hívd segítségül a fotó-módszert. Fényképezd le – a fotó tökéletesen megőrzi a hozzá kapcsolódó emléket, maga a tárgy viszont mehet adományba, hiszen másnak még hasznos lehet. A racionálisabb döntésekhez pedig egyszerűen csak mérlegeld: ha ezt a fillérekért pótolható apróságot esetleg évek múlva mégis újra meg kellene venned, tényleg megérné emiatt most évekig kerülgetni?
A rendrakás végső soron sosem a veszteségről szól, sokkal inkább a teremtésről. Amikor képesek vagyunk elengedni a múlt felesleges holmijait – legyen szó egy rossz vásárlásról vagy egy feleslegesen őrizgetett kacatról –, a polcainkkal együtt a mindennapjaink is fellélegeznek kicsit.
Viszont a pincében álló doboz felett állva én is rájöttem, hogy nem kell mindent erőltetni. Van, aminek még egyszerűen nincs itt az ideje, és ez teljesen rendjén van. Miközben egy törött kempingszéket vagy a felhalmozott lekvárosüvegeket gondolkodás nélkül tesszük ki a lomok közé, a szívünknek kedves emlékek feldolgozásához, elengedéséhez idő kell – legyen az háromnegyed év, vagy akár sokkal több.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
