Nem volt könnyű vele. A baráti körömben lassan visszatérő humorforrássá vált, hogy „már megint mi baja van Margó macskájának”, mert ez a szerencsétlen állat a legfurább és legkülönfélébb betegségeket szenvedte el. Emlékszem, amikor az állatorvosunk egyszer felírt neki egy tablettát, és a receptet átnyújtva azt mondta: „Általában megkérdezném, hogy meg tudod-e oldani, hogy beadd neki de felteszem, neked ebben már rutinod van.” Az volt. Szemcsepp, fülcsepp, tabletta, pasztilla, bőrnyugtató sampon (igen, ehhez bizony le kellett zuhanyoztatnom!), semmi nem jelentett már kihívást a számomra. Persze, javamra szolgált, hogy Kloénak áldott jó természete volt. Az évek során mindössze egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy fájdalmas ínygyulladásra beléerőszakolt gyógyszer miatt halk morgás mellett karmolásra emelte a mancsát, majd a következő pillanatban szégyenlősen le is eresztette, mint aki elnézést kér a viselkedése miatt.
Az évek jöttek, mentek, szerelembe estem, szakítottam, költöztem, megint szerelmes lettem, megint szakítottam, újra költöztem – Kloé volt csak állandó. Ott volt velem, mikor az első saját lakásomat megvettem, ott, amikor az esküvői ruhámat próbáltam fel a nappaliban, ott sündörgött a lábamnál, amikor a fürdőszobában döbbenten néztem a kezemben tartott tesztre: két csík lett.
Mire a lányom megszületett, Kloé már idős cica volt, legalábbis a saját kategóriájában. A különböző egészségügyi problémáival egyértelmű volt, hogy nem az a szobacica lesz, aki majd 20 évig is elél.
A 10-hez közeledve már jelentősen lelassult a mozgása, kevesebbet játszott, többnyire a kanapén aludt, szorosan a lábamhoz bújva, vagy az ablakban ülve nézte az elhaladó buszokat.
Amikor fájdalmai lettek, és már a gyógyszerek sem segítettek, tudtam, hogy itt az ideje elengedni őt, de próbáltam halogatni a döntést. Aztán egy este arra ébredtem, hogy a nappaliban sírdogál. Kimentem, és láttam rajta, hogy engem keres, de nem talál. Eltévedt az 50 négyzetméteres lakásban, ahol évek óta lakott. Olvass még a témában
Másnap felhívtam az állatorvost.
„Nincsen semmi baj, itt vagyok, mindjárt jobb lesz” – suttogtam bele a bolyhos kis fülekbe, miközben a vizsgálóasztalon feküdt, és csak akkor kezdtem sírni, mikor már nem volt velünk. Most, fél évvel később, már nem csak a hiányát érzem, ha rágondolok, már tudok örülni annak a rengeteg boldog pillanatnak, amit egy másik élőlény közelsége, bizalma és szövetsége adott. Akkor viszont csak egy dolog nyújtott vigaszt: hogy az utolsó pillanatig vele maradtam. Úgy, ahogyan az első találkozásunkkor megígértem neki.
Nyitókép: Svyatoslav Balan/istockphoto.com
