Nem volt könnyű vele. A baráti körömben lassan visszatérő humorforrássá vált, hogy „már megint mi baja van Margó macskájának”, mert ez a szerencsétlen állat a legfurább és legkülönfélébb betegségeket szenvedte el. Emlékszem, amikor az állatorvosunk egyszer felírt neki egy tablettát, és a receptet átnyújtva azt mondta: „Általában megkérdezném, hogy meg tudod-e oldani, hogy beadd neki de felteszem, neked ebben már rutinod van.” Az volt. Szemcsepp, fülcsepp, tabletta, pasztilla, bőrnyugtató sampon (igen, ehhez bizony le kellett zuhanyoztatnom!), semmi nem jelentett már kihívást a számomra. Persze, javamra szolgált, hogy Kloénak áldott jó természete volt. Az évek során mindössze egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy fájdalmas ínygyulladásra beléerőszakolt gyógyszer miatt halk morgás mellett karmolásra emelte a mancsát, majd a következő pillanatban szégyenlősen le is eresztette, mint aki elnézést kér a viselkedése miatt.
Az évek jöttek, mentek, szerelembe estem, szakítottam, költöztem, megint szerelmes lettem, megint szakítottam, újra költöztem – Kloé volt csak állandó. Ott volt velem, mikor az első saját lakásomat megvettem, ott, amikor az esküvői ruhámat próbáltam fel a nappaliban, ott sündörgött a lábamnál, amikor a fürdőszobában döbbenten néztem a kezemben tartott tesztre: két csík lett.
Mire a lányom megszületett, Kloé már idős cica volt, legalábbis a saját kategóriájában. A különböző egészségügyi problémáival egyértelmű volt, hogy nem az a szobacica lesz, aki majd 20 évig is elél.
A 10-hez közeledve már jelentősen lelassult a mozgása, kevesebbet játszott, többnyire a kanapén aludt, szorosan a lábamhoz bújva, vagy az ablakban ülve nézte az elhaladó buszokat.
Amikor fájdalmai lettek, és már a gyógyszerek sem segítettek, tudtam, hogy itt az ideje elengedni őt, de próbáltam halogatni a döntést. Aztán egy este arra ébredtem, hogy a nappaliban sírdogál. Kimentem, és láttam rajta, hogy engem keres, de nem talál. Eltévedt az 50 négyzetméteres lakásban, ahol évek óta lakott. Olvass még a témában
Másnap felhívtam az állatorvost.
„Nincsen semmi baj, itt vagyok, mindjárt jobb lesz” – suttogtam bele a bolyhos kis fülekbe, miközben a vizsgálóasztalon feküdt, és csak akkor kezdtem sírni, mikor már nem volt velünk. Most, fél évvel később, már nem csak a hiányát érzem, ha rágondolok, már tudok örülni annak a rengeteg boldog pillanatnak, amit egy másik élőlény közelsége, bizalma és szövetsége adott. Akkor viszont csak egy dolog nyújtott vigaszt: hogy az utolsó pillanatig vele maradtam. Úgy, ahogyan az első találkozásunkkor megígértem neki.
Nyitókép: Svyatoslav Balan/istockphoto.com
Következő cikkünkHa a következő 5 tulajdonság megvan benned, magas az érzelmi intelligenciádTöbbféle intelligencia létezik, melyeket számszerűsíteni, tehát mérni tudunk. Akinek magas az IQ-ja, vagyis az intelligenciahányadosa, az elvileg okosabb az átlagnál. Az IQ mindig izgatja az embereket, az érzelmi intelligencia viszont rendszerint háttérbe szorul, pedig ugyanolyan fontos. Pedig az EQ (emocionális kvóciens) azt…Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
