Tizenkét évvel korábban egy menhelyen találtam rá. Először csak egy fényképet láttam róla, de rögtön éreztem: ő lesz az én macskám. Falun nőttem fel, gyerekként sok állatom volt, de felnőttként – már amennyire egy 23 éves lányt felnőttnek lehet nevezni – ő volt az első.
A Noé Állatotthonból hoztam el, ahol felelős állatmentőként az első perctől őszinték voltak velem. Tudtam, hogy a kiszemelt cicámnak több egészségügyi problémája is van, és notórius szorongó, aki kimondottan rosszul viseli más macskák társaságát. Papírforma szerint nem éppen ideális választás egy első állatos gazdinak, de amikor a rémülten pihegő kis test egy perc alatt elernyedt a kezemben, és boldogan dorombolni kezdett, egyértelmű volt, hogy van közöttünk kémia.
Hazafelé az autóban ülve azt gondoltam: te jóságos ég, lett egy macskám, és ez mostantól akár évtizedekre is így marad. A szemébe néztem és azt mondtam neki: akármi lesz is, most már mindig itt leszek.
Akkoriban sok szöveget szerkesztettem egy divatmagazinnak, és mivel a New York-i divathéten a Chloé divatmárka hófehér, habos-babos ruhákat vonultatott fel, az én hófehér, hosszú, selymes szőrű cicám is a Kloé nevet kapta. Olvass még a témában






