El se hiszed, mennyire megkönnyebbültem, miután kirúgtam magam a lezáratlan projektjeimből.
Ismerős az az érzés, amikor papíron minden rendben van, mégis állandóan úgy érzed, hogy valami visszahúz? Mintha túl sok apró szál lenne kifeszítve körülötted, amelyek egyenként nem fájnak, együtt viszont folyamatos feszültséget tartanak fenn…
Nem egyik napról a másikra vált világossá, hogy ezekkel kezdenem kell valamit. Inkább lassan, alattomosan épült fel bennem az érzés, hogy túl sok mindent viszek magammal csak azért, mert egyszer elkezdtem, vagy, mert „illene” folytatni. Olvass még a témában
Újabb veszélyes kullancsfajok Magyarországon: így védekezz ellenük
Ez vár rád a szerelemben idén októberben – zodiákusod szerint
Emberek, akik szupergazdagoknak dolgoztok, mi a legbizarrabb dolog, amit láttatok?
„Utálom a gyerekeket és a hideg kiráz a gondolatától, hogy felneveljek egyet” – Nők vallomásai, akik nemet mondtak a gyermekvállalásra
Mindezt „kiegészítendő”, az elmúlt év végén több mint 6 hetet töltöttem fekvéssel, ami nem az a fajta lassítás volt, amit az ember önként választ egy túlpörgött időszak után. Mégis, ahogy teltek a napok, és nem volt más dolgom, mint gyógyulni és nézni a plafont, elkezdtem számot vetni.
Nem nagy életmegfejtésekbe bonyolódtam, inkább egészen gyakorlatias kérdésekbe: Mit csinálok „feleslegesen”? Mi a mozgatórúgóm? És főleg: mit cipelek úgy, hogy közben már rég nem az enyém?
Elég gyorsan kiderült, hogy nem az új tervek hiányoznak az életemből, hanem az, hogy a régieket, a már nem működő dolgokat lezárjam. Azokat, amelyekről papíron már megfeledkeztem, a fejemben viszont folyamatosan ott motoszkáltak.
Az év elejére egyetlen komoly vállalásom maradt: egyszerűsíteni.
Nem akartam már tovább azt a nagyon szerteágazó rendszert folytatni, amit az elmúlt években egyéni vállalkozóként felépítettem magam köré. Már nem az volt a gondolatom, hogyan optimalizáljak és nem akartam jobban csinálni semmit – egyszerűen kevesebbet szerettem volna a fókuszomban tartani.
Amikor először leírtam magamnak, mely projektekhez, együttműködésekhez, mellékes feladatokhoz nem akarok többé visszatérni, már akkor éreztem, ahogy valami megmozdul bennem és bátorít.
Amikor pedig a naptáramból, a munkanapjaimból is elkezdtem kivenni azokat a „jó lesz még egyszer” típusú elfoglaltságokat, a megkönnyebbülés már nem volt kérdés. Nem lett több szabadidőm azonnal, de a napjaim sokkal levegősebbek lettek és ez érezhetően levette rólam a terhet.
Amit már csak megszokásból csinálunk
Sokáig rengeteg mindent elvállaltam azért, mert ismerősök kértek meg a szívességre, mert úgy gondoltam, hogy „majd egyszer biztosan jól jön”, vagy, mert egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Utólag semmit sem bánok, mert ennek a mentalitásnak köszönhetően kapcsolataim épültek, gyűltek a tapasztalataim, ajánlások, munkalehetőségek érkeztek az életembe.
De szép lassan, a negyvenhez közelítve már nem ugyanazok a kérdéseim (és válaszaim), mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ma már nem az érdekel, mi hozhat „majd egyszer valamit”, hanem az, hogy most mit ad – vagy mit vesz el.
Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy kirúgom magam azokból a projektekből, amelyek már csak megszokásból futottak a háttérben.
Az agyunk nem felejt, csak halogat
A valódi gondot nem is azok a feladataim jelentették, amelyekkel ténylegesen foglalkoznom kellett, hanem azok, amelyekhez már nem nyúltam, mégis ott lebegtek a háttérben. Egy félbehagyott együttműködés, egy soha el nem indított ötlet, egy „majd egyszer visszatérünk rá” ígéret. Ezek nem vettek el mindig aktív órákat tőlem, viszont folyamatosan foglalták a helyet a fejemben.
Amikor kicsit utána olvastam ennek az egésznek, akkor jöttem rá, hogy az agyunk nagyon rosszul viseli az ilyen nyitva hagyott helyzeteket. Ami nincs lezárva, azt újra és újra előveszi, mintha emlékeztetni akarna rá, hogy „dolgod van vele”.
Nem véletlen, hogy sokszor egy befejezetlen e-mail vagy egy félbehagyott beszélgetés jobban nyomaszt, mint tíz lezárt ügy együttvéve.
A feszültség nem abból fakad, hogy sok a feladat, hanem abból, hogy túl sok a függőben lévő dolog.
Amikor tudatosan lezártam ezeket a szálakat – volt, amit kimondva, volt, amit csendben, a háttérben elengedve –, nem lettem azonnal produktívabb vagy sikeresebb. Viszont lett hely a fejemben, és egészen addig nem éreztem, mennyire nagy szükségem van erre, amíg meg nem tettem az első lépéseket.
Meglepő módon még fizikailag is könnyebbnek éreztem magamat, mintha nem csak mentális terheket tettem volna le.
Rájöttem, hogy nem mindig hozzáadni kell az életünkhöz, hanem néha el is kell venni belőle. Ezt más téren már egész jól alkalmaztam, de a munkahelyi feladataim valahogy kimaradtak a rendszerezésből. Eddig!
Kirúgni magunkat bizonyos projektekből nem kudarc
Nem visszalépésként tekintek arra, hogy ami nem működött vagy nem úgy működött, ahogy elképzeltem, azt lezártam. Sokkal inkább annak fogom fel, hogy tanultam belőle és most már pontosabban látom, mire van szükségem a jelenben.
A lezárás nem szűkíti az életet, hanem éppen ellenkezőleg, teret ad annak, ami valóban számít – vagy egyszerűen csak biztosítja, hogy végre ne legyen állandó zaj a fejünkben.
