Véleménycikk: Schuszter Borka
Több mint egy évig egészen stabil része volt az életemnek a konditerem. Felnőttként kezdtem csak sportolni, de amikor végre ráéreztem a dolog ízére, örömmel jártam heti több alkalommal is. Volt egy ritmusom, egy fejlődési ívem, és ami talán a legfontosabb: volt egy magától értetődő érzés bennem, hogy ez egyszerűen az életem része. Nem kérdés, nem alku tárgya, hanem alap, amitől jobb lesz minden napom.
A pár napból lett négy hónap
Aztán jött a karácsony, meg a rohanás, az utazgatások és a felborult menetrend. Először csak pár nap maradt ki. Teljesen ártatlannak tűnt: ünnepek, pihenés, majd januárban úgyis visszatérek. A pár napból lett pár hét, a pár hétből pedig valahogy közel négy hónap. Nem egy nagy döntés volt, hanem sok kicsi: „ma még nem”, „majd holnap”, „most nincs kedvem újrakezdeni”.
És közben lassan elkezdtem észrevenni a változásokat. Először csak apróságokat. Nem olyan határozottak a vállaim. Aztán azt, hogy megint fáj a hátam. Hogy nehezebb egy-egy hétköznapi mozdulat. Hogy elfáradok ott, ahol korábban nem. És ami talán a legrosszabb volt: láttam, ahogy eltűnik az, amin korábban dolgoztam. Mindez pedig egy ponton túl öngerjesztő folyamattá vált. Olvass még a témában
Minél inkább éreztem, hogy gyengülök, annál nehezebb volt elképzelni, hogy visszamegyek. Mert már nem ott tartottam, ahol abbahagytam. És valahogy az a gondolat, hogy „megint szinte nulláról kell kezdenem”, sokkal nehezebb volt, mint maga az edzés valaha volt. Nem a fizikai részétől féltem igazán, hanem attól az érzéstől, hogy visszaléptem.
Spontán visszatértem
Végül egy hirtelen elhatározástól vezérelve, egy csütörtök délután nem vártam új hétre, új hónapra, vagy új bármire, csak felkaptam az ajtó mellé készített edzőcuccomat, és átmentem a terembe. Nem egy hirtelen motivációs hullám vitt le, inkább egy kicsit fáradt beletörődés: nem akarok még négy hónapot várni arra, hogy majd „jobban érzem magam hozzá”. Felvettem hát a sporttáskámat, és elindultam.
És utólag már tudom, hogy ezzel igazából a dolog nehéz részén túl is voltam. Igen, gyengébb voltam. A súlyok, amikkel korábban dolgoztam, most túl soknak tűntek. Kevesebb ismétlést bírtam, hamarabb elfáradtam. Ha a számokat néztem volna, egyértelmű volt a visszaesés.
De közben az izmaim valahogy mégis „emlékeztek”. A mozdulatok ismerősek voltak, nem kellett mindent nulláról megtanulni. Nem volt az a teljes bizonytalanság, ami az elején. Inkább olyan volt, mintha egy régi rutinhoz térnék vissza, ami kicsit berozsdásodott, de nem tűnt el.
Nem az izmaim, az érzés hiányzott
Már edzés közben éreztem, ahogy valami átkapcsol. Könnyebb lett a testem, rugalmasabb, kevésbé „merev”. Elkezdtem jobban érezni magam benne. Nem azért, mert látványos volt, amit csinálok – mert nem volt az. Hanem azért, mert a mozgás önmagában adott valamit, amit addig hiányoltam.
Az a fajta azonnali visszajelzés, amit semmilyen tükör nem tud megadni.
A dopamin, az energia, az a furcsa, nyugodt elégedettség, ami egy edzés végén jön. Teljesen függetlenül attól, hogy mekkora súlyt emeltem, vagy mennyire voltam „formában”.
Edzés közben rájöttem, hogy talán nem is az volt a legnagyobb veszteség, hogy eltűntek bizonyos izmok, vagy csökkent az erőm. Hanem az, hogy elvesztettem ezt az érzést, és közben el is felejtettem, hogy mennyire hiányzik.
A visszatérés nem arról szólt, hogy „visszaszerezzem a régi formám”. Az majd jön idővel. Sokkal inkább arról, hogy újra kapcsolódjak ahhoz, amit az edzés adott. És ez már az első alkalommal sikerült, amint ismét súlyzót vettem a kezembe.
