A „tehetséges gyerek” egy olyan címke, amit a legtöbben szívesen látnának a saját gyerekükön. Én is „tehetséges gyerek” voltam, sorra kerültem be a tehetséggondozó programokba, a válogatott tanulói csoportokba, és a környezetemben mindenki biztos volt benne, hogy ez a jelző majd kinyitja előttem a világot, és garantálja a további sikereimet az életben.
Csakhogy felnőttként egyre többünkről derül ki: lehet, hogy ez a címke több terhet jelentett, mint előnyt. A pszichológia ma már „gifted child syndrome”-ként emlegeti azt a mintázatot, amelyben a gyereket nem a próbálkozásért, az erőfeszítésért vagy a kíváncsiságért dicsérik, hanem a veleszületett „tehetségért”, és ahol a magas elvárások olyan szinten épülnek be, hogy felnőttként is csendben emésztik az önértékelést.
A „gifted child syndrome” lényege egyszerű, mégis alattomos: a gyerek hozzászokik ahhoz, hogy a tehetsége, az esze vagy a teljesítménye miatt kap elismerést. Olvass még a témában
Velem is ez volt: a jó jegyek, a sikerek és az eredmények nemcsak hogy számítottak, de egyfajta elvárássá váltak. Amikor ötöst kaptam, nem is megdicsértek, inkább azt mondták, „ez csak természetes”, hiszen tehetséges vagyok. Csodálkoznának is rajta, ha bármilyen más jegyet kapnék, hiszen megvannak a képességeim, semmi sem állhat a teljesítményem útjába, és ha valami mégsem sikerülne, akkor az azért van, mert nem próbálkoztam eléggé – azaz eltékozoltam a tehetségemet.
