Sok évnyi terápiámba került, mire megértettem, hogy a tehetséges gyerek, ha így kezelik, hozzászokik ahhoz, hogy alapból jól kell teljesítenie, mert „ő többre képes”, „ő okosabb”, „ő gyorsabban tanul”.
Így aztán nem tanul meg küzdeni, újra próbálni, hibázni, elbukni – ezek a készségek ugyanis nemhogy jutalmat nem érdemeltek, de szégyellni valóak voltak.
Felnőve ez számomra oda vezetett, hogy nemcsak nem tudtam örülni az eredményeimnek, de ha valamit csak komoly munkával és kitartó erőfeszítésekkel értem el, még szégyelltem is magam, és mindent megtettem, hogy úgy tegyek, mintha minden könnyen ment volna, és amúgy az eredményem igazán nem is számítana – mert szégyelltem, hogy valaminek az elérése (még ha sikerült is!) Egyáltalán kihívást jelentett egy ponton.
Azon túl, hogy ennek a hamis képnek a fenntartása rengeteg energiámat felemésztette, a kudarctól való félelem egyenesen bénítóvá vált. Hiszen, ha az értékem a tehetségemben rejlik, abban, hogy nekem minden kisujjamból kirázva megy, és veszítenék az értékemből, ha kiderülne, hogy valamivel megküzdöttem – mégis mit tenne az énképemmel, ha kiderülne, hogy valamivel próbálkoztam, és még így sem sikerült! Olvass még a témában
